Ahogy leültem a kanapéra, úgy lett időm végre jobban körbenézni.
A ház belseje úgy nézett ki, mintha csodaországban elszaporodtak volna a Jézusról készült szent képek, amiket már annyira nem lehetett hova tenni, hogy végül még a vécékagylót is abból eszkábálták össze.
Szinte minden falon legalább egy szent kép lógott, amihez úgy tűnt, Lillian néni maga készített bolyhos, színes vászon kereteket, ezzel a legfelsőbb szintekre emelve a félelmetes kifejezést.
Minden olyan abnormális volt. A falak, a torta alakú fotelek, a macskás plüssökkel telepakolt szekrénysorok, sőt, még az üveg asztal oldalain is lógott egy-egy masni, csak hogy még véletlenül se lógjon ki az összképből.
A ház fullasztóan édes illata émelyítően hatott rám. Csak imádkozni tudtam, hogy túléljem ott reggelig.
– Ha nem bírod a szagot, tegyél valami döglöttet az orrodhoz. Az biztos elnyomja.
Hangosan felhorkantam, majd izomból nyomtam neki a rongyba tekert fagyott borsót Manson állkapcsának. Hangosan felszisszent, de nem érdekelt. Megérdemelte a fájdalmat.
– Te inkább kussolj, és örülj neki, hogy Lillian néni rögtön hozott valami hideget. Én úgy hagytalak volna.
– Két évig nem is láttál, és úgy indítasz, hogy megversz. Ev, neked tényleg dühkezelés... au!
– Inkább használd a szádat arra, hogy magyarázkodj és a bocsánatomért esedezz! Van fogalmad róla mennyire nagy szarban hagytál? Ráadásul néztél már tükörbe? Úgy nézel ki mint az oroszlánkirály. Eddig is ronda voltál, de ez már kifejezetten gáz. Mit csináltak veled? Hol voltál? Miért nem jelentkeztél?
Manson a konyhaajtó felé sandított, aztán visszanézett a kezemre, amivel a borsót toltam az állához.– Mit szólnál, ha este megbeszélnénk?Persze, naná, ha kibírtam két évet, pár óra már nem is igazán számít. Persze ez nem teljesen van így. Hogy legyek egy légtérbe és bájcsevegjek valakivel, akit két évre eltűnt az életemből?
Mély sóhaj hagyta el a számat. Vajon miről maradtam le, mi volt olyan titkos, amit Lillian néni nem hallhatott?
Az órára néztem, majd a gyomrom hangos korgására figyeltem. Lillian néni nem volt egy konyhatündér, de én lassan egy teljes napja nem ettem, és ezt a gyomrom egyre sűrűbben hangoztatta. A konyha felé néztem. Leégett pörkölt és vajas krumpli illata szállt a konyhából, ami normális esetben inkább aggasztó, sem pedig ínycsiklandó érzetet adott volna, de akkor, abban a pillanatban a semminél határozottan biztatóbb volt.
– Szerinted megtanult főzni? – Kérdeztem halkan.
– Én csak annyit mondok, hogy már rendeltem pizzát.
– Ennyire nem lehet rossz a helyzet. – Amint kimondtam a szavakat, az emlékeimben szárnyra kaptak Lillian néninél töltött ebédjeink, és az, hogy mennyire vártuk, hogy hazaérjünk és végre együnk. Bármit. Akármit. – Vagy mégis?
– Régen jobb volt. Itt volt még Lulu, Lillian néni spánielje. Ő mindent megevett. Ha belegondolok, elég fiatalon pusztult el... Ev, lehet megöltük Lillian néni kutyáját. – Manson tekintetében egyfajta félelem csillant fel, ahogy eltűnődött a lehetőségen. A falra néztem, amin ott lógott Lulu régi képe, és engem is elöntött a bűntudat.
– Basszus, Mans, megöltük Lulut.
– Meg... Szóval eszel Lillian néni főztjéből?
– Hülye vagy? Nem akarok a kutya után menni! Mikor jön meg a pizza?
– Lillian néni már nyolckor aludni megy, szóval fél kilencre rendeltem.
– Honnan tudod mikor megy aludni?
– Egy hete itt vagyok, volt időm megfigyelni.
– Egy het...– A felismerés úgy öntött nyakon, mintha egy vödör jéghideg víz lett volna. Manson egy hete itt volt Maynoothba és még csak meg sem látogatott. Lassan kezdett összegyűlni bennem a düh és elkeseredettség. Kérdések ezrei cikáztak a fejemben, amikre nemcsak hogy, nem kaptam választ, de helyette egyre több és több lett belőlük.
Miért?Miért?
Miért?
Szóra nyitottam a számat, de képtelen voltam bármit is mondani. Manson ártatlan arccal figyelt, és várt. Fel se fogta mennyire közel voltam hozzá, hogy újból pofán verjem.Mi történt azzal az emberrel, akire mindig számíthattam? Mintha egy idegennel ültem volna szemben.
Mire Lillian néni megérkezett a két, ételtől roskadozó tányérral, addigra Manson se fogta már a fagyasztott borsót, és én is próbáltam zen módba váltani.
Ki a rosszat, be a jót, ki a rosszat...
Faszom.
– Miért nem kapcsoltátok be a tévét? Vagy miért nem beszélgettek? Ever drágám nagyon megleptél, szerettem volna beszélni veled, de az étel...
– Nincs baj, Lillian néni, mi így üdvözöljük egymást. – Vágott Manson nénikénk szavába, ezzel kimentve egy kellemetlen beszélgetés alól.
Talán még volt remény.
– Én üdvözöllek így. Te nem mersz megütni.
Manson féloldalas mosollyal fordította felém a fejét, tekintetében egy kölyökfarkas gyermeki vadászösztöne csillogott.
– Fogadnál?
– Megütnél egy lányt?
– Te mióta számítasz lánynak?
– Mióta oroszlánnak képzeled magad!
– Csak irigy vagy, mert szebb a hajam, mint neked.
– Csak az egoista faszok törődnek a hajukkal!
– Így már mindent értek.
– Mi?
– Mi?
Mansonból kiszaladt a nevetés, majd felállt, és elvette Lillian nénitől a tányérokat. Az egyiket elém tette, a másikat maga elé, majd visszaült.
Lillian néni szemei folyamatosan mozogtak Manson és köztem, mintha valamiféle magyarázatot várna. Manson próbált kulturáltan viselkedni, és magyarázkodás helyett egy félig megpakolt kanalat nyomott a szájába.
Egy hős, gondoltam hirtelen. Egy igazi hős, aki most fog átkelni a szivárványhídon. Vajon sokáig fog szenvedni? Ha mentőt hívok, talán túléli... De Lillian nénit akkor megsérteném.Nehéz döntést próbáltam meghozni, miközben a bátyámat figyeltem, ahogy még egy kanállal megevett. Szinte hihetetlen, de Manson egy apró fintort se ejtett. Elgondolkodtam, hogy talán mégse lett olyan rossz. Még egy pár kanál elfogyasztását megfigyeltem, majd, miután egyiknél se vettem észre szenvedő grimaszokat, fellélegeztem. Szóval megtanult főzni. Oké, talán picit leégette, de... annyi baj legyen.
– Ever te nem eszel? – Lillian néni fölém tornyosult, de addigra már a kanalamat belemélyesztettem a szafttal körbeölelt krumpliba
– Dehogyisnem! Éhen halok, csak figyeltem, hogy...
Manson bele hal-e
Nem mondhattam ilyet! Pedig ez volt az igazság.
Megráztam a fejem, majd bekaptam a megpakolt kanalamat.
Az első ami eszembe jutott: Basszus, ez finom!
Majd megéreztem a savanyú káposzta, az almaecet a gyömbér és... a csoki?! Egyvelegét, a leégett utóízzel karöltve. Egy hajszálon múlt, hogy nem hánytam ki az egészet abban a pillanatban. Ahogy próbáltam lenyelni a túlméretezett adagot, úgy kezdte a testem egyre inkább kidobni magából. Hányni akartam, kiköpni és sósavat önteni a számba. A Gyomrom rázkódott, ahogy a túlélő ösztöneimmel dacolva leért a kanálnyi méreg a gyomromba. Lopva Mansonra pillantottam, aki halvány mosollyal az arcán kanalazta a tömör rémálmot a tányérján.
Mégis hogy?
– Milyen? Az interneten találtam a receptet, sok embernek ez a kedvence.– Az emberek hazudnak az interneten, Lillian néni. – nyögtem ki még mindig hányingerrel küszködve. Az interneten az egyik legelterjedtebb recept épp a zselés csokis gyümölcsös csirkecomb volt, így valahogy nem lepett meg utólag ez a recept sem.Szerettem volna anya főztjét enni. Ő sem volt egy sztárséf, de legalább nem éreztem azt, hogy a mosdóba kell rohannom kihányni a vacsorám. Hiányoztak a bénán sikerült palacsintái, meg a félig nyers tojásrántottái. De talán Lillian néni főztjét is megettem volna, hogy újra a szüleimmel lehessek.
Lillian néni leült mellém, majd átkarolt, ahogy Manson is az arcomba hajolt, miközben kikapta a kezemből a kanalat. Az hajam nedvesen tapadt az arcomra, az orrom eldugult. Mikor kezdtem el sírni?
– Jaj, drága kicsi kincsem... – Lillian néni úgy szorított magához, mintha nem lenne holnap, miközben a vállamba temette az arcát egy egy halk szipogást engedve csak meg magának.
– Ev... – Manson a kezemért nyúlt, de én elhúzódtam. Nem volt szükségem lelki támaszra, meg tudtam birkózni a helyzettel egyedül is.
– Jól vagyok! – Csattant ki belőlem.
Gyengéden eltoltam magamtól Lillian nénit,majd felálltam. Mindketten úgy néztek rám, mint valami szánni való árvára, holott mindhárman egy csónakban eveztünk. Miért hitték, hogy velem külön foglalkozniuk kell? Szegény Ever, elvesztette a szüleit, majd bedilizett. Bezárták, vallatták, gyógyszerezték, a temetésre se mehetett el.
Baromság. Nem volt szükségem a sajnálatra, én csak túl akartam lenni az egészen. Fel tudtam magamtól is dolgozni a történteket, nekem nem kellett segítség a gyászidőszakra. Az egyetlen, amire szükségem volt, válaszok. Válaszok Mansontól válaszok Greytől, válaszok bárkitől, aki felelni tud rájuk. Egy gyenge pillanatom volt, és már úgy bántak velem, mint egy kisgyerekkel. A gyomrom is felfordult tőlük. Mansontól még inkább. Egy hete itt volt, és meg sem látogatott, most meg vigasztalni próbált? Elárulva éreztem magam, dühösnek és szomorúnak. Még az is jobb lett volna, ha egyedül maradok. Lillian néni soha nem volt normális, akkor is sírt volna a vállamon, ha a csészéjét leejtem, Manson pedig ennél szánalmasabban nem is játszhatta volna meg magát.
– Fáradt vagyok, rosszul vagyok
Tőletek– Szóval köszönöm a vacsorát... ebédet.. bármit... De én most megnézem a régi vendég szobámat, ha még megvan és... ledőlök egy kicsit.
Lillian néni még szóra nyitotta a száját, de én egyiküktől sem vártam választ. Sarkon fordultam, majd felmentem az emeletre, remélvén, hogy a régi szobám még megvan, és ruhát is találok magamra.
Basszus még mindig a kórházi szerkóban voltam!