Ha valaki kétszáz éve azt mondja nekem, hogy a legjobb szórakozásom egy lepukkant, Isten háta mögötti kocsmában való iszogatás lesz, kardélre hányom.
Most mégis itt vagyok.
A Tűzpatkány klub szinte tökéletesen leírja a hely múltját jelenét és jövőjét. Száz évvel ezelőtt egy vendégházként üzemelt, majd egy részeges vénember felgyújtotta az egészet, benne mind a huszonöt emberrel, akiknek java részét álmában érte a vég. A porrá égett épületet aztán két, gazdag családból származó lány újjáépítette, hogy aztán a sok patkány lelkű alkoholistának legyen hol megbújnia és aprópénzért lerészegednie.
A sárguló falak között megrekedt húgy, füst és alkohol szagot épeszű ember nem bírta sokáig. A nyikorgó bakelit lemezei legtöbb esetben már-már halottak sikolyaira emlékeztető hangot tudtak csak produkálni, a mosdót pedig a tanácsosabb volt elkerülni, hisz sosem tudhattad mikor kit késelnek épp halálra bennük. Az épeszűbbek messze elkerülték a helyet, aminek én mégis rendszeres vendége voltam.
A jég olyan gyorsan olvadt az italomban, mintha gúnyt akarna űzni az időből.
Még bele se kortyoltam, de a pultos lány már a következőt gurította be a látóterembe.
Felnéztem rá. Pirosra festett haja selyemként terült el a vállán, indigókék szemei huncutul mosolyogtak rám, ahogy egyre közelebb hajolt az arcomhoz. Nem próbáltam meg eltávolodni, megszoktam, hogy nem ismeri az intim szféra kifejezést. Tartottam a szemkontaktust, egészen addig, mígnem a lány apró puszit nem nyomott az orromra, aztán kacarászva eltolta magát tőlem.
– Ezt miért kaptam? – Kérdeztem, miközben a tenyeremmel megtámasztottam a halántékom.
– Mert ma is az esetem vagy. – A hangja incselkedően csengett. Egy táncra való meghívás volt, amiben sosem akartam partner lenni. Persze ez nem meglepő, a succubusok már csak ilyenek.
– Mármint az italt. – Mutattam rá a két feles pohárra.
– Még kérded? Fáj érted a szívem. Persze csak képletesen, de azért mégis. Szomorúnak tűnsz, én is szomorú vagyok, a hely is szomorú, megérdemled. Majd ledolgozod.
– Ezt nem fizetem ki.
– Mikor fizettél ki bármit is?
– Mikor kértetek pénzt bármiért is?
Egy kis ideig egymást néztük. Úgy mosolygott rám, mint aki egy randi meghívást vár tőlem, majd lefektette az arcát a pultra, egyenesen a poharaim közé.
– Allyson. – Szinte énekelte a nevemet. Nem bírtam ki mosoly nélkül
– Victoria? – Lehajoltam hozzá, majd a szemkontaktust meg nem szakítva felkaptam az egyik poharat és lehúztam.
– Olyan nagyon magányos leszek nélküled. Meddig kell nélkülöznöm az éles kis nyelved?
Próbáltam figyelmen kívül hagyni Victoria már-már romantikus filmekbe illő színészi játékát. A kezembe tartott poharat forgattam, és gondolkodtam.
Hogy mennyi időről lehet szó? Ha Mammonnak igaza van, és a lány a kulcs, akkor gyanítom, hogy a végítélet napjáig tart a feladatom.
Földi létem utolsó percéig egy tinédzsert fogok pesztrálni.
Éljen.
– Ha minden igaz, már nem jövök vissza onnan. Ez persze nem azt jelenti, hogy többé nem mozdulhatok meg, de… Tény, hogy a póráz kissé rövidebb lesz.
– Ú, szeretem a rövid pórázokat. Kár, hogy a tiédet Mammon tartja. – Felemelte a fejét, átmászott a pulton, majd kecses mozdulattal megigazította apró, fekete koktélruhája mellrészét, végül pedig leült a mellettem lévő üres bárszékre.
– Próbáld elvenni tőle.
– Talán bárpultos vagyok, de nem bolond. Nem akarok a leendő királlyal összetűzésbe kerülni. Szeretnék jó, vagy még inkább előnyös kapcsolatot ápolni vele.
– Nem is beszéltetek még.
– Nem, de a kedvenc ölebe rendszeresen itt iszik és önti ki a lelkét.
– Én már rég nem leszek az oldalán, mire neked előnyöd származna belőle.
– Bukottként szívesen látunk odalent, Rózsaszál.
Lehúztam a másik italomat is, majd Victoria elé gurítottam.
– Inkább kihagyom. Attól még, hogy az enyéim kitaszítottak, nem vágyom a tiéid közé.
Victoria elkapta a poharat, ránézett, majd elkiáltotta magát.
– Szerelmem! Játszd a pultost! Én épp Allysont pátyolgatom. – Vörösre mázolt ajkai önelégült mosolyra húzódtak, miközben lassan végigmért.
A bárpult hátsó ajtaja mögül Jane tántorgott ki, arca pirospozsgásan ragyogott, szája szélén apró vérfolt éktelenkedett. Elhúztam a számat. Tudtam, mit csinálnak, de a diszkrécióba még senki nem halt bele.
Victoria a testvérére pillantott, majd az üres poharat felé hajította. Jane szerencséjére Victoria nem a célzások mesterének bizonyult, így az üveg a falon csattant, majd tört apró darabokra.
– Mondtan, hogy várj meg! Még él legalább?
Jane vállat vont, miközben levett egy üres poharat, amit aztán tele töltve elém tolt.
– Sikít, mint egy malac, és sír. Szerintem még határozottan él.
– Miért vagy ennyire türelmetlen, régen mindig együtt ettünk! Elveszed a varázsát.
– Rohanó világban élünk, Tori, nincs időm megvárni, amíg Allysont fűzögeted.
– Nekem legalább van kit fűzögetnem.
– Allysonból sose fogunk jól lakni.
– Na de még ilyet! Sosem enném meg. Mi összetartozunk, nem igaz, Rózsaszál?
Mélyet sóhajtottam.
A bakelitből ismerős zene szólt, amire rögtön a lejátszóra pillantottam.
– Kenny Rogers - The Gambler. Tetszik? Az öregek szeretik, néha egész nap ez szól. – Victoria már indult is, hogy feljebb vegye a hangerőt, mire megragadtam a csuklóját és vissza rántottam a helyére.
– Nem kell, csak felismertem.
– Valaki ezzel a zenével próbált udvarolni neked? – Incselkedett Victoria, mire a fejemet ráztam.
– Ez a zene szólt az Erheart családnál aznap este.
– Mikor is?
– Mikor megöltem őket.