Hat éves koromban, mikor először fogtam fel igazán, mi a különbség a vérszerinti és a nevelőszülők között, nagyon kíváncsi voltam. Szerettem a nevelőszüleimet, de ha a tükörbe néztem, láttam…
A sötét hajam, a szeplőim, a zöld szemem, a nyomott orrom, a hosszúkás arcom, rövid lábaim… A szöges ellentéte voltam a családomnak. Persze akkoriban nem zavart. Azt hittem, hogy majd egy nap, amikor eléggé a család részévé válok, én is hasonlítani fogok rájuk. Vörös hajam lesz, mint a bátyámnak, kék szemeim, mint anyának, kerek arcom, mint apának.
De nem így lett.
Én maradtam olyan, amilyen, és ők sem kezdtek el rám hasonlítani. Hat éves voltam, amikor úgy látták jónak, hogy beszéljenek erről és én ekkor kérdeztem rá először, hogy kik a szüleim. De nem kaptam választ.
Tíz éves koromra mindent megadtam volna, hogy találkozzak velük. Tudni akartam, hogy kiknek a szerelmét látom a tükörben, hogy vajon anyukámra, vagy apukámra hasonlítok-e. Vajon kinek az arca és kinek a jelleme tartozik hozzám? Apáékat kérdeztem, nem kaptam választ.
Tizenegy évesen kezdtem el a Mallory család után kutatni. Azt hittem, hogy a sok Sherlock Holmes könyv olvasása és a filmek tanulmányozása meg fogja hozni a várva várt áttörést, de nem találtam semmit. Apáékat kérdeztem, de nem kaptam választ.
Tizennégy éves koromban a pokolra kívántam a vérszerinti szüleimet. Amiért elhagytak, amiért nem kerestek és nem szerettek, amiért egy idegen családra bíztak. Gyűlöltem, megvetetettem őket. Árvát csináltak belőlem, és még csak látni se akarták, hogy ki lett a lányukból. Tudni akartam, hol vannak, szembe akartam nézni velük. Apáékat faggattam, könyörögtem, bármilyen információért hálás lettem volna, de nem kaptam választ.
Tizenhat éves koromra üressé váltam. A néhai szüleim visszhangja távolian csengett. Már nem érdekelt, kit látok a tükörben, nem érdekelt, ki nem volt képes kihúzni időben, nem érdekelt, hogy szenvedett-e az, aki megszült. Nem érdekeltek. Ha hasonlítottam is bármelyikükre, nem számított. Nekem már volt családom, egy idegen arc voltam a tükörben, elődök nélküli, formátlan porhüvely. Úgy néztem ki, mint én, magamra hasonlítottam a leginkább és a személyiségemet saját lelkemtől örököltem. Nem volt se anyám, se apám.
Csak én.
Tizenhét évesen pedig ott álltam azzal szemben, aki részese volt az megteremtésemnek.
Sok mindent éreztem. Dühöt, fájdalmat, szomorúságot, félelmet, talán egy pillanatig boldogságot is. De ha össze akarnám foglalni mit éreztem valójában, a válasz talán, hogy…
Mindent és semmit.
A férfi majd fél fejjel magasabb volt Doriannél. Éjfekete haja selyemként omlott a vállára, egészen hosszú, bőrszínű ballonkabátja aljáig. Sápadt volt, az arca barázdái titkokat és emlékeket rejtettek. Ónixfekete tekintete engem vizslatott. Végignézett rajtam a fejem búbjától egészen a cipőm orráig, majd vissza. A tekintetében semmi lágyság nem volt, semmi örömtől megcsillanó fény. Egyszerűen csak nézett, megvizsgált, megjegyezte, hogy nézek ki, és ennyi.
Csak egy új diák voltam a szemében, ahogy ő az én szememben az új iskolám igazgatója volt, se nem több, se nem kevesebb.
Bosszantott? Nagyon. Tenni akartam-e ellene? Nem. Annyi éven át kerestem, kutattam utána, annyi érzelmet pazaroltam rájuk, annyi időmet vesztegettem el, hogy szemtől szembe találhassam magam vele.
Erre a nevelőszüleim meghaltak, és azta! A világ megmutatta, milyen remek forgatókönyvíró, amolyan Hitchcock féle humorral.
– Carly, ő az apád, Demestrius Mallory. – szólalt meg Dorian hosszú hallgatás után.
Ő volt az első, aki szóra nyitotta a száját, mióta kiléptem a kocsiból, ami idehozott minket. Demestrius még arra se vette a fáradtságot, hogy köszönjön, én pedig nem voltam hajlandó a kezdeményezésre.
Amikor megláttam az autó szélvédőjén át az ódon várkastély kapujában ácsorgó fura alakot, már tudtam, hogy ő az. Talán a rég elnyomott emlékeim üzenték meg, vagy csak volt bennem egy apró reményszikra. Talán, gondoltam naívan, annyira várta a találkozást, hogy már kint várta az érkezésem.
Utólag rájöttem, hogy valószínűleg csak hamar túl akart esni az omniózusnak egyáltalán nem mondható, de legalább végtelenül megalázó és szánalmas találkozáson. Mikor kiszálltunk, és elé álltunk, Dorian mellé lépett, én pedig vártam. De semmi nem történt, senki nem mondott semmit, egészen addig, amíg Dorian önkéntesen be nem mutatta nekem.
Király kezdés, ennél már rosszabb úgysem lehet. Demestrius fehér kesztyűs kezét felém nyújtotta, én viszont képtelen voltam kezet rázni vele.
Bazdmeg, a lányod vagyok, és te kezet akarsz rázni velem?
Léptem egyet hátra. Majdnem lezuhantam a lépcsőfokon, ami közvetlen mögöttem helyezkedett el, de az utolsó pillanatban vissza tudtam nyerni az egyensúlyomat.
Remek, még szerencsétlenkedek is… Viszont nem estem hanyatt, nem káromkodtam el magam, és nem ficamodott ki a bokám, szóval jó voltam. Stabil voltam. Ha érzelmileg nem is, fizikailag… talán. Mondhatni.
– Helló. – bukott ki belőlem, olyan erőtlanül és halkan, hogy még az is megfordult a fejemben, hogy csak a fejemben ejtettem ki a szót, de az ajkaim végül nem mozdultak.
– Helló. – bökte ki végül válaszként Demestrius. Hangosabban, mint én, de az ő szavában sem volt semmi él, semmi érzelem. A hangja mély volt, élettelen, talán kicsit unott is. Egy egyszerű hello volt. Mintha az iroda főnöke köszönt volna a hetven éve ott dolgozó, szinte láthatatlan beosztottnak.
Hirtelen azon kaptam magam, hogy menekülőutat keresek. Egy tűzvészt, cunamit, jégesőt, ami megfagyasztja körülöttem a világot. Bármit, hogy ne kelljen tovább küszködnöm ebben a nevetségesen kínos helyzetben.
De nem volt semmi. A nap hétágra sütött, a levegő tiszta volt, csak helyenként csapott meg egy-egy kellemes szellő. Tökéletes parkban sétálós, meleg őszi idő volt. Sehol egy égő szénakazal, vagy egy hurrikán. Csapdába estem.
Dorian megköszörülte a torkát. Nem volt egy türelmes ember, erre már rájöttem.
– Élvezet hallgatni titeket, de talán bemehetnénk. Vihar előtti csend van.
Nem voltam benne biztos, hogy az időjárásról beszélt.
Demestrius nem szólt semmit, csak bólintott, aztán kinyitotta a hatalmas fából gyönyörűen megmunkált kaput. A kapu hangosan felsírt, ahogy a benne lévő vasszerkezet mozgásba lendült. A végletekig precíz, kézzel készített motívumok arannyal voltak kiemelve rajta, a közepén pedig egy széttárt szárnyú főnix terebélyesedett, lángoló tollaival szinte teljesen körbe ölelve a kapu körvonalát.
Ahogy a kettéváló főnixet figyeltem, Dorian lassan mellém sétált, nehéz kezét a vállamra téve, majd a fülembe suttogott:
– Tégy meg mindenkinek egy szívességet, és ne hozd fel édesanyádat. Semmilyen formába se. Ne kérdezz rá, ne említsd meg, ne mond ki, hogy anya, mintha nem is létezne. Hidd el, sok kellemetlen pillantástól és szótól kíméled meg mindhármunkat.
Lassan felé fordítottam a fejem, de a férfi nem várt választ. felegyenesedett, elengedte a vállam, majd elindult a kastély aulájába.
Ebben a pillanatban jöttem rá, hogy meg se fordult a fejemben, hogy ha apám van, akkor anyám is. Mintha az elmém teljesen megfeledkezett volna róla, hogy egy embernek két szülője van.
Hogy nekem két szülőm van.
Régen egyként gondoltam rájuk, aztán elkezdtem külön választani őket. Azonban, miután megtudtam, hogy a vérszerinti apámhoz kerülök, nem is jutott eszembe, hogy az anyámról kérdezősködjek. Mintha soha nem is létezett volna, vagy mintha az elmém próbálta volna kizárni a puszta gondolatát is.
Grey tudta, hogy kell elfeledett kérdésekre válaszokat várni, és ahelyett, hogy elnyomott volna bennem egy talányt, inkább előhozta azt.
Ki az anyám? Hol van most? Miért ne kérdezzek róla?
Vajon szándékosan csinálta? Rá akart vezetni valamire? Nem. Ezalatt a rövid idő alatt, amit azzal a fickóval töltöttem, rájöttem egy két dologra.
Grey nem volt az a fajta ember, aki köntörfalazott. Ha valamit el akart mondani, azt elmondta. Nem beszélt rébuszokban, nem adott fel talányokat, hogy a megfejtésükkel kapjam meg a választ, ha pedig valamire azt mondta, hogy ne csináljam, azt okkal mondta. Nem csapda volt, hanem ismerte Demestriust, és úgy tűnt, a felesége - az anyám - egy olyan sarkalatos pontja volt, amit nem lehetett felhozni előtte. Mély sebek? Gyűlölte? Valami történt közöttük? Közöm volt hozzá?
Egy újabb kérdés, válasz nélkül. Felírtam a rejtélyek listájára. Idővel úgyis megtudom, amit akarok, addig pedig jobbnak láttam utánuk menni.
Az aula hatalmas volt, barna és arany színű falakkal, híres festmények másolataival, fényesre polírozott fapadlóval, rajta elterülő bársony szőnyegekkel. A falak mentén angyal szobrok díszelegtek, a mennyezeten pedig egy gigantikus csillár adta a fényt, amely alulról nézve úgy tűnt, mintha valódi kristályok borítanák.
Az aula végében kettéágazó lépcsősor vezetett az emeletre. Az egyik oldal lépcsőfokait barna, míg a másikat piros szőnyeg borította. A két férfi a piros oldal felé vette az irányt, így hát én is arra indultam tovább.
Egy igazi palota volt. Egy élő, lélegző, máig használatban lévő palota. Ha lettek volna barátaim, tuti eldicsekedtem volna nekik. Gyermeki rácsodálkozás kerített hatalmába újra és újra. Iskolai kirándulásokon néha elmentünk kastélyokba, de azok javarésze múzeumként funkcionált. Mindent vitrin vagy kordon mögé zárva lehetett csak megnézni. Itt viszont megfoghattam a tárgyakat, végighúzhattam az ujjaim a festményeken, belehajolhattam a szobrok képébe, hátha valami rejtett véset vagy felirat van rajtuk.
Egy igazi hercegnőnek éreztem magam, aki egyenesen halad a…
– Carly, nem portörlőnek vagy itt. – mutatott Dorian a porlepte ujjaimra.
Idegesen kentem szét a farmerom oldalán, miközben magamra erőltettem egy vigyort.
– Tudom, csak… Kíváncsi voltam.
– Kíváncsi? Mire? – vonta fel a szemöldökét – Hogy mennyire sűrűn takarítanak?
– Dehogy! – emeltem fel a kezeim védekezőn – Rossz szokás?
A férfi lassan bólintott, majd az emelet harmadik szobájánál megtoprant, amelyre aranyozott névtáblán, gravírozott betűkkel állt:
"Dorian Grey"
Demestrius is ott állt, miközben egész idő alatt meg se szólalt, rám se nézett. Egy nemkívánatos vendég voltam, és ezt nem is leplezte. Émelyegtem a gondolattól, hogy az ő gyámsága alatt fogok élni még legalább egy éven át. Jövőre betöltöm a tizennyolcat, és felnőttnek számítok. Vajon akkor ki is fog dobni? Vagy megvárja, amíg leérettségizek, és utána menjek, amerre gondolom? Milyen lehetőségeim voltak?
Amíg anyáék éltek, tovább akartam tanulni. Fotózni akartam, körbejárni európát, majd az egész világot. Magazinoknak dolgozni, plakátokat készíteni, utazó vloggerként élni a mindennapjaim. Ehhez azonban háttér kellett és Demestriustól nem számítottam sok jóra.
Dorian a zsebéből előhúzott egy kulcsot, majd a vele szembenálló ajtóba dugta azt.
– Ataljának szóltál? – tette fel a kérdést, miközben Demestriusra nézett. A férfi rideg tekintetét rám emelte, majd Dorianhez fordult.
– Ha minden igaz, egy húsz perc múlva itt lesz.
– Szeretnéd megvárni?
Demestrius a fejét csóválta. Dorian elfordította a zárat, majd kinyitotta az ajtót.
– Szeretnék hamar végezni. Még rengeteg dolgom van és… Carlyt jobb lenne mielőbb szélnek ereszteni.
– Ever. – bukott ki belőlem. Abba kellett volna hagynom. Ha Carlynak akarnak hívni, hívjanak. Túlélem. De nem, nekem túl nagy volt a szám, és nem tudtam parancsolni neki. – A Carly undorító, utálom, senki nem hív így. Ha már két nevet adtál, és basztál rám ennyi éven át, legalább használd azt, amit elfogadok. Szerintem nem nagy kérés.
Mérget vettem volna rá, hogy Demestrius arca megrándult. A szemöldöke magasba szökött, tekintetében valami félelmetes csillant meg. Az ösztöneim súgják, mintha egy múltban ragadt félelmemre reflektálva próbálnának figyelmeztetni. Hátrálni kezdtem, miközben a kezeimet a mellkasomnak szorítottam. Bántani akart? Nem, nem lehettem ekkora idióta. A fickó nem bírt, azt észrevettem, de soha nem bántott… Vagy mégis? Dorian Demestrius vállára tette a kezét, majd bevezette a szobába. Ezután intett nekem is, hogy kövessem őket. Itt volt az alkalom. Menekülhettem volna, de hova? Nem volt pénzem, hogy visszamenjek Maynoothba, gyalog meg a közeli erdőn túlig se jutottam volna el.
Terv kellett, hogy eltűnjek onnan, és ahhoz időre volt szükségem. Addig viszont nem volt más választásom. Követtem a két férfit.