Pete úgy nézett rám hatalmas, mogyoróbarna szemeivel, mintha épp most romboltam volna a Pisai ferdetornyot, majd az egészet rákentem.
Nem tudtam melyik érdekel jobban, hogy Pete miért bámult rám így, vagy hogy Grey mi a szart keres itt.
Hülye kérdés. Mit keresett volna? Az akadémia romokban állt. Talán tudta is, hogy miért
És ha tudta… A pokolkutyát is tudta? Kereste? Miért?
Ez egyre jobb és jobb lesz.
A gondolataim össze-vissza cikáztak a fejemben, folyamatosan másra akartam összpontosítani. Miért néz rám Pete így, miért van itt Grey? Ő végig tudott az egészről? Itt mindenki fura? Én is fura vagyok? Csak én kapok sokkot attól a dögtől? Mi történik itt? Hogyhogy nem ájultam még ki? Még elnevezhetem a pokolkutyát? Nem akarom Feliciannak hívni.
Oké, Ever egyszerre csak egy gond. De melyik? Melyikkel foglalkozzak?
Mély levegőt vettem, aztán magamra erőltettem a "nem történt semmi különös" arcomat. Még egyszer ránéztem a pokolkutyára, majd Petere, végül Grey felé fordultam Vulkan üdvözléssel. Egyik kezemet felemeltem, majd újjaimmal V alakot formáztam, a középső és a gyűrűs ujjam közötti réssel.
– Élj hosszú és eredményes életet! – szaladt ki a számon.
Nem, mintha reménykedtem volna benne, hogy Grey ismeri a Star Treket, sőt, a bamba abrázata és a felvont szemöldöke tökéletesen igazolta is ezt a feltételezést.
– Star Trek? Vulkan köszönés? Mindegy… – magam mellé ejtettem a kezemet, miközben belerúgtam a homokba. Egy pillanatra hátra néztem, de amint megláttam azt a dögöt, ami a porban heverészett, visszafordultam Grey felé.
Jézusom, jézusom, még mindig ott van. Nem álmodtam. Semmi baj, nem nézünk oda.
– Ever… – Pete megrökönyödött hangjára felé perdültem. A srác teljesen szétcsúszott. A szemei tikkeltek, az ajkai remegtek.Tényleg elrontottam valamit. Valami nagyot. Te jó ég, megbántottam a kutyáját?
A pokolkutyáját. Bassza meg, van egy pokol kutyája. Ma sem alszunk.
– Valamit elrontottam?
– Te most elnevezted a familiárisomat Feliciannek? – A mondat végére Pete hangja hasonlított egy megtermett férfiéra, akit épp ágyékon rúgtak.
– Nem. – vágtam rá.
– De igen. – Grey lassú, komótos léptekkel, kezében a sétapálcájával a pokolkutya elé állt és méregetni kezdte. – Ha téged ruházott fel a névadás feladatával, és a Felician volt az első név, amit kimondtál, akkor igen, elnevezted.
– Na jó, nem, visszavonom. Legyen a neve Kópé. Bolyhos? Gabóca? Legyen Mercury!
Egy kibaszott démon!
– Felician. – Hajolt le Grey a familiárishoz, aki a névre felemelte mindkét fejét. – Szép munka, Carly.
Magamra erőltettem egy mosolyt, mire Pete esküszöm, majdnem elsírta magát. Valahol megértettem. A Felician rohadt gáz név, én se örültem volna neki, de azért…
– Nem olyan rossz ez, szerintem tökre illik hozzá. Nézd meg mind a két… – ránéztem a kutyára, de még mindig a hideg rázott tőle, így inkább gyorsan visszanéztem Petere – Fejét. Tökre Felicianesek. Nem akartam, csak Grey azt kiabálta, és megijedtem, összezavarodtam és… kicsúszott. Miért olyan nagy dolog ez?
– Mert az újdonsült barátodnak Felician a neve. Felician Seavers. Csak éppen nem szereti. – Nem néztem Greyre, de biztos voltam benne, hogy önelégült vigyor telepedett a képére.
– Pete! – Horkant fel Pete vérig sértve.
Elkapott a Deja Vu. Grey nem csak engem kergetett az őrületbe azzal, hogy a gázabbik nevemet használta, Petevel is ugyanezt csinálta. Mélységesen együtt tudtam érezni a sráccal. Ráadásul szerencsétlennek innentől kezdve rendszeresen ki kellett mondani azt az idióta nevet, ha hívni akarta a familiárisát.
Nem, mintha jó ötletnek tartottam volna hívogatni egy pokol kutyát. Ennek elment az esze? Ki a fasz akar pokolkutyát familiárisnak?
Megveregettem a vállát, de ő csak szívfacsaró tekintettel bámult le újonnan szerzett háziálllatára.
Bolyhos lett volna a neve. Ebben már biztos voltam. Talán majd legközelebb.
Amikor nem egy démoni lényt akar kiskedvencnek.
Baszki, familiárisok, pokolkutyák, boszorkánymesterek. Még a talajon állok? Igen, azt hiszem.
Szükségem vagy egy szál cigire. Kettőre. Majd ha elmenekültem.
– Nem mellesleg. – Kezdett bele Grey, miközben felegyenesedett az állat előtt.
A férfi rám szegezte tekintetét, pár lépést tett felém, miközben kezében a sétapálcáját forgatta.
Zavarba jöttem. A szemei az enyémeket vizslatta, mintha a gondolataimat akarná hallani. Ne akarja őket hallani, kurva sok volt, és mindegyik mást akart mondani vagy kérdezni. Összpontosítanom kellett, hogy nyugodtnak tudjam mutatni magam, nem buktathattak le az idegtől rángó szemeim.
El kellett volna fordulnom, de nem tettem. Engem Manson nevelt fel, a véremben volt a küzdőszellem, győzelem volt a harmadik nevem. Gyerünk, nézz csak, teljesen rendben vagyok. Kibírom. Ha egy kurva pokolkutya jelenléte nem taszít a földre és nem hempergek miatta miközben kisírom a lelkemet, akkor a te átható tekinteted se jelent majd problémát. Az én agyamba nem leskelődhet senki. Egy megacélozott, bátor, rendíthetetlen hős vagyok és én most…
– Remegsz. – Szólalt meg ajkain gúnyolódó mosollyal – Tehát félsz. Jó tudni.
Remegek? A kezemre néztem. Bassza meg tényleg remegtem.
– Fázom. – Nyeltem le a gombócot a torkomban. Ennyit a nagy színészi képességeimről. – Meg leizzadtam, szóval vizes is vagyok és…
– Mennyit tudsz? – Vágott a szavamba.
Petere néztem, aki lehajtott fejjel a szeme sarkából figyelt minket.
Direkt nem szólalt meg?
Nemrég megkérdezte beavattak-e, és amikor mondtam hogy nem… Azt hiszem, ütemtervet változtattam az akaratom ellenére. Ekkora gondot okoztunk volna?
Nem, mintha önszántamból kerestem volna a bajt, vagy kutakodtam volna furcsa, nem evilági dolgok után. Még mindig nem akartam elhinni, hogy bármi ilyesmi létezhet, hiszen olyanok nincsenek, hogy…
Édes istenem az a kutyadémon most tényleg elkezdett horsogni? Oké, talán egy kicsit mégis létezhet.
Válaszokra volt szükségem, de azt se tudtam, hogyan kezdjek bele. Vagy talán elsőnek nekem kellett volna válaszolnom.
– Angyalok, démonok, familiárisok, pokolkutyát, boszorkánymesterek. A démonokban nem vagyok biztos, de… Gyanús, hogy vannak.
– Ez… Hát ez nem valami sok.
Nézőpont kérdése. Nekem kurva sok volt.
– Mindazonáltal… Hm… – Végigmért. Megint végigmért. Istenem, miért kell méricskélnie? Ott a fejem, bámulja azt, ott a homlokom, azon még el is időzhet. Még a saját anyám se szerettem, ha végigmért! Az egész olyan… kínos volt. Mintha vetkőztetnének.
– Ha így hagylak, abból lehet problémák lesznek, ha nem hagylak… akkor plusz köröket kell futnom. – Grey ajkait mély sóhaj hagyta el. Mintha nem tudná eldönteni, mi legyen velem.
Meg akart ölni? Nem, azért annyit nem tudtam! Talán be akart zárni, vagy kitörölni az emlékeimet. Lehetsége az egyáltalán? Miért lett volna gond, ha tudom? Kezdtem attól tartani, hogy az egész átmegy man in blackbe, Grey elő csapja a neuralizálót, és legközelebb az ágyamban fekve ébredek fel. Mondjuk ez elég csábítónka tűnt. De nem, ezek értékes információk voltak, amiknek még hasznát is vehettem. Valahol. Valamikor.
Talán.
– Nem mondom el senkinek, esküszöm! – nyögtem ki olyan kérlelő hangon, ami engem is meglepett. – Tehetünk úgy, mintha nem is lettem volna itt, nem láttam volna… azt… Nem fogok senkit bemártani, nem okozok gondot, de tényleg!
– Carly?
– Nem láttam semmit, már el is felejtettem!
Itt kellett volna abbahagynom. de ahogy Grey méregzöld, füstként kavargó szemeit figyeltem, a maradék idegszálam is felmondta a szolgálatot. Az elmúlt egy óra történései olyan erővel akartak kirobbanni a számon, amit nem tudtam fékezni.
– Én nem akartam itt lenni, Ataljával voltam, csak meg akartam nézni valamit, aztán jött egy nagy bumm! Aztán füst és törmelék és Atalja meghalt, elájult, kilépett a partybol, én meg ott voltam azzal a döggel szemben. Büdös volt, olyan kénes, füstszag, mint a filmekben, amikor démonok vannak a házban és rettegtem és te jó ég, majdnem meghaltam! Ott volt velem szemben egy lángoló kutyafejű csontváz, egy démoni istentelen szörnyeteg ami a lelkemet akarta! Pete mentette meg aztán ide hozott! Aztán elmondta, hogy ő egy boszorkánymester és hogy ez a dög lesz a familiárisaa én meg teljesen be voltam szarva, meg igazából el se akartam hinni, csak fel akartam kelni abból az istenverte rémálomból. de már túl késő volt, mert megjelent az a szar és lassan elment mellettem miközben meg se mozdulhattam, mert megölt volna és Petet megtámadta és aztán bezárta és örült én meg majdnem kidobtam a taccsot, lepergett a szemem előtt az életem, ki a franc ne pusztulna bele a puszta gondolatba, hogy egy pokolkutya menetel mellette? Persze, hogy majdnem ott kaptam szívinfarktust! De nem kaptam és erre kurvára de büszke vagyok! Sőt, még én is nevezhettem el, ami teljesen abszurd, és én vissza akartam utasítani, hiszen az isten szerelmére, az a dög nem is létezhetne! Aztán mégis el akartam nevezni, hiszen ki ne akarna elnevezni egy pokolkutyát, nem? Dehogynem! Nekem is van egy az egyik videojátékomban, de az nem akkora és nem ilyen para és nem ilyen valós! Szóval el akartam nevezni, aztán jöttél te és kiabáltál és megijedtem és…és… most itt vagyunk.
Vettem egy mély levegőt. Elfelejtettem, hogy szükségem van oxigénre két idegösszeroppanás között. Minden mondat, ami elhagyta a számat egyre megterhelőbbé vált, mintha minden agysejtem küzdött volna ellene. Bele se akartam kezdeni, de az agyam nem volt kompatibilis a testemmel, és a szavak úgy ömlöttek ki a számon, hogy képtelen voltam abbahagyni.
– Végeztél? – Grey hangja nyugodt volt, szinte már unott. Most meséltem el a nagy élet halál küzdelem, a fickó meg unta? A pofám leszakad.
Rá akartam vágni, hogy végeztem, de továbbra sem úgy működtek a dolgok, ahogy akartam.
– Nem, dehogy! Vannak angyalok is! Tőlük lopt el. Mi a francért volt náluk egy pokolkutya? Miért vannak itt angyalok? Mióta léteznek angyalok? Ez hülyeség, nem? De! El akarok oda menni, látni akarok egyet! Nem, nem akarok látni, dehogy akarok! Tönkrementek az idegeim, nincs egy cigid? Xanaxod? Egy kötél, amire fellógathatom magam? Álmodom, ugye? Jézusom, valaki lőjön le! Félek, haza akarok menni, miért nem tudom befogni a számat?
– Elég, fejezd be, nyugodj meg… És az istenért, vegyél levegőt!
Ahogy Grey elszakította rólam a tekintetét, újra képes lettem uralni a testem. Mély levegőt vettem, majd még egyet és még egyet. Úgy szívtam be majd fújtam ki a friss oxigént, mintha egy ritka kincs lett volna. A tüdőm minden lélegzetvétellel örömtáncot járt, hogy végre nem kell az ájulás szélére kerülnöm a levegőhiány miatt.
Grey Pete mellé állt, majd a telefonját elővette egy pillanatra, aztán eltette azt.
– Carly teszek neked egy szívességet.
Nem nézett rám, ahogy Pete se. Mintha az a dög érdekesebb lett volna mint egy félhulla lány.
Jó, talán tényleg érdekesebb volt.
De én akkor se néztem rá a kutyára. Nincs az az isten. Bolyhos lesz az én örök rémálmom így is, nem kell jobban megnéznem magamnak.
– Szívességet?
– Szívességet. Ha nem akarsz újabb kellemetlen helyzetbe kerülni, azt javaslom, hogy a másik irányba kerülj, és menj az akadémiára. A húgom nemrég érkezett meg. Keresd meg a szobádat és ismerkedj meg vele. A többit elintézzük mind a két Feliciannal.
Petere néztem. A srác felém emelte tekintetét, de nem sok mindent tudtam kiolvasni belőle. Nem úgy nézett ki, mint aki mérges rám, sokkal inkább mint akit…
Némaságra ítéltek.
Ahhoz képest mekkora szája volt az elején, Grey megjelenésétől kezdve mintha belefagyott volna a szó.
Zavart a hallgatása, szükségem lett volna a fene nagy dumájára, de az a megrökönyödött pillantás nem sok jót ígért.
Egy kis ideig némán álltam és tartottam vele a szemkontaktust, reménykedve a lehetetlenben, majd Greyre néztem.
Volt egy olyan érzésem, hogy ha itt maradok, abból semmi jó nem fog kisülni. Nem tudtam, hogy miért, egy egyszerű megérzés volt, vagy csak kezdtem rájönni, hogy ha Grey valamit kér, annak jó oka van.
Úgy éreztem, hogy a mai nap pont elég volt. Csak egy szusszanásnyi szünetet akartam, egy kicsit visszakapni a semmiről sem tudó énemet. Szükségem volt egy emberibb társaságra.
Mindössze három embert kellett megkérdeznem, hogy hol lehet a szobám. Az első puffogva hajtott el, a második úgy tett, mint aki észre sem vesz, de a harmadik lánnyal a szerencse mellém állt. Kaptam tőle egy kis térképet az iskoláról, és elmutogatta merre találom a kollégiumi szobákat. Meglepett, hogy még a szobám számát is tudta, holott soha nem találkoztunk azelőtt.
– Jelenleg azt hiszem csak az az egy szoba üres. – Szabadkozott – Ritkán van üresedés, és a százhetvenkettes szoba is csak egy hónapja lakatlan. Biztos, hogy ott leszel.
Hálásan bólogattam, mint egy koldus, aki egy teljes sörrevaló pénzmennyiség birtokába jutott, majd rohantam a célszoba felé.
Reménykedtem, hogy a nap fénypontja lesz Grey húga. Vajon milyen lehet?
Egy mosolygós lányt képzeltem el, akinek olyan meleg tekintete van, hogy még a bátyja ridegségét is elfeledteti az emberrel. Biztos kedves, és már alig várja, hogy találkozzunk. Magányosnak érezheti magát és elveszettnek.
Pont úgy, ahogy én. Jó csapat leszünk, ketten be fogunk illeszkedni ebbe a félig lerombolt, pokolkutyás, boszorkánymesteres, fejetetején álló világba.
Csak ő és én. Legjobb barátok. Örök barátok.
Az ajtó előtt megálltam, térdeimen támaszkodva, levegőért könyörgő tüdővel. Mikor kezdtem el futni? Miért futottam? Az adrenalin, meg a kíváncsiság, meg a sok stressz. Fel volt borulva a bioritmusom.
Istenem, remélem van egy energiaitala.
Kiegyenesedtem, megköszörültem a tokrom, lesimítottam az ágnek álló hajtincseim. Nem lesz semmi baj. Jófej vagyok, vicces vagyok, tökre tudok barátkozni.
A kilincsre tettem a kezem, majd lenyomtam azt.