Minden zavaró tényt félretéve, ha szóban nem is, gondolatban elismertem Felician képességeit. A fiú a látszata ellenére kiemelkedő hatalommal bírt, és ezt soha nem hagyhattam szem elől tévesztve. Ritkán láttam, hogy használta volta a mágiáját, ám ezen alkalmakkor mindig valami olyasmit tett, amit egy gyengébb, vagy legalábbis egy értelmesebb boszorkánymester nem tenne.
A pokolkutya falmiliárissá tétele pontosan ilyen kaliberű mutatvány volt.
A pokolkutyák ritkák és kifejezetten agresszívak, szinte szelidíthetetlenek. Nehéz a bizalmukba férkőzni, és ha elszabadulnak, akkor csak por, hamu és hullák maradnak utánuk. Majdhogynem lehetetlen bármit kezdeni a fajtájukkal, fölösleges tortúra csupán a szelidítésükre áldozott idő és energia. Az egyetlen megoldás a kapocs kialakítása, de a pokolkutyák büszke, független teremtmények, és ahhoz, hogy a bizalmukba fogadjanak, mi több, mesterükként tekintsenek valakire, igen csekély az esély.
Ehhez képest ott álltam egy szelidített, familiáris pokolkutya előtt, amelyet egy bohóc külsejével megáldott fiatal boszorkánymester tett a szolgájává.
Bárki bármit mond, az élet mindig tartogat meglepetéseket.
A pokolbol szabadult lény békésen pihent, közte és Felician között a kapocs megszilárdult, ezáltal elválaszhatatlanokká váltak. Sokféle familiárist láttam már életemben. Pillangókat, farkasokat, baglyokat, macskákat, sőt, akadtak elvetemültebbek is, akik emberi familiárist tartottak, de egy pokolkutya… Erősnek határozottan erős, de hogy jó ötlet-e…
Semmiképpen sem.
Az akadémia felé fordultam. A kavargó füst szinte teljesen eloszlott már, valószínüleg a tanárok elkezdték a renoválást is. Pár nap és minden olyan lesz, mint azelőtt, aztán Demestrius magyarázkodhat a nagyközönségnek, hogy mi és miért történt pontosan. Emiatt nem aggódtam, azonban a két rohanó angyal miatt, akik felénk tartottak, már kellett volna.
Mondjuk nem nekem, de Feliciannak biztos. Ott is hagyhattam volna mind Feliciant mint a familiárisát, de több porblémánk lett volna a későbbiekbe belőle. Jobb volt túlesni a kötelező körökön. Én tudtam, hogy védjem meg a hatáskörömbe tartozókat a Vatikántól, viszont a Felicianhoz hasonlók nem.
– Felician. – Fordultam a fiú felé. – Már beszélhetsz.
– Tudom, bassza meg! – Csattant fel, akár egy sértődött gyerek, majd rám emelte dühtől szikrázó tekintetét. – Ezt miért kellett? Ever azt akarta, hogy segítsek neki, picit oldani a feszülséget, vagy valami! Ember, az a lány bátrabb volt, mint Atalja, aki itt van fasz tudja mióta, te meg lógva hagytad szerencsétlent, és még engem is elnémítottál! Minek?
– Így is túl sokat mondtál neki, emellett bajba keverted. Pozitív, hogy tartotta magát, de ettől függetlenül nem kockáztathattam, hogy tovább rontsd a helyzetet. Se a lánnyal, se az egész akadémiával.
– Mégis mivel? Szar helyzet volt, tény, de megoldottuk. Mindenki egyben van, senki nem szenvedett kárt, Ever majd kiheveri, az akadémiát meg majd ujjáépítik. Majdnem minden hónapban valami szétbassza a fél kastélyt, ebben semmi új nincs. Picsába veled. Felician. – szólt oda a familiárisának, aki lustán nyúzóztatni kezdte végtagjait, két száját álomtól hangos ásításra nyitotta.
Miután a lény abbahagyta a nyújzótást, lassú, peckes léptekkel sétált mestere mellé. Indulni készültek.
A távolból a megállj parancs visszhangzott. Felician idegesen nézett körbe, majd a hang irányába fordult a pokolkutyával egyetemben.
Elővettem egy szál cigarettát, majd rágyújtottam. A füst közvetlenül a két rohanó angyal előtt táncolt, mintha lángolna alattuk a talaj.
Bárcsak.
– Seavers! – Harsogta Erheart. – Megállni!
Alig tudtam párat beleszívni a cigarettában, mire a két kéretlen vendégnek sikerült utolérnie minket. Nem, mintha mozgásban lettünk volna. Valójába elég könnyű célpontnak minősültünk.
Az angyalok tényleg csak repülve veszélyesek hosszú távokon. Ilyenkor azért érdekelt volna, hogy ha eddig tart egy két kilométert lefutniuk, akkor mire fel a sok edzés?
Novának furcsa fétisei lehetnek.
– Manson, haver, te itt? Mizu, szabadnapos vagy? – Felician olyan nevetségesen öntelt vigyort varázsolt a képére, hogy legszívesebben hagytam volna, had vigyék kihallgatni, legalább letörnék a szarvát. De még mindig én húztam volna a rövidebbet hosszútávon.
Bántóan feltűnő volt, hogy ha bármi kellemetlenség adódott az akadémián, melynek papíron Demestrius Mallory volt az igazgatója, azt valahogy mindig nekem kellett elrendeznem.. Nekem erre nem volt se időm, se energiám, így amikor csak tudtam, elébe mentem a problémáknak. Méga ha a probléma egy vigyorgó idióta is volt.
– Pete, neked teljesen elment az… Mármint… – Erheart mély levegőt vett, megköszörülte a torkát, majd elölről kezdte. – Peter Felician Seavers. a Vatikán felhatalmazásával én most… – Aztán semmissé lett a színlelt kimértség minden apró szikrája – Te elloptál egy pokol kutyát! Elment az eszed? Mindenki meghalhatott volna!
– De nem halt meg senki – Bökte ki unottan, vállvonogatva – Jó, Atalja kiájult, de ő mindig ezt csinálja. Gyengék az idegei, vagy a szar. Viszont a kutya jól van. Bezártátok abba a kurva tömlöcbe, én meg kiszabadítottam, és figyeld, a legjobb. Na most figyelj.
A fiú végigsimított a pokolkutya hátán, érintése helyén vibráló kék fényt árasztva, mely a lény egész testét megtöltötte.
– Felician, Eleva arbores ad caelum.*
A kutya hangos vonyítással összekötve felemelte két fejét az ég felé, majd a testéből kiáramló mágia végigkúszott a talajon, közre fogva a közeli fákat és bokrokat, melyek ezután az égbe emelkedtek és lebegni kezdtek.
– Menő, mi?
Érthetetlenül olcsó trükk volt, de úgy tűnt, elérte a kívánt hatást.
Erheart és társa helyükön lecövekelve, tátott szájjal, bamba ábrázattal figyelték a körülöttük lebegő fákat és bokrokat. Erheart megnémultan, zavarodottságrtl és némi indulattól ködös tekintetével ide-oda ugrált a lebegő növények közt, majd a familiárisra nézett.
– Nem. Nem. Ugye nem.
– De, de, dehogyisnem!
– Nem csinálhattál familiárist egy lopott pokolkutyából, ez illegális!
– Bebörtönözni őket is az. Védett állatfaj.
– Ezek nem állatok hanem démoni teremtmények!
– Ssh, megsérted Feliciant. Jól van, jófiú vagy, most engedd el a növényzetet, még a végén idejön a fél akadémia. Nem akarunk mi reflekotrfényt, igazam van? Ugye,hogy igazam van. – Felician játékosan simogatta meg familiárisa fejét, aki engedelmeskedve mesterének. A fák és bokrok alkotta lebegő növényzet hangos csapódás kíséretében, a fél környezetet eltiporva zuhant a földre, átláthatatlan porfelhőbe taszítva minket.
Elnyomtam az elégett cigarettát, majd újabbra gyujtottam rá.
– Oké, ezt… – Szólalt meg Erheart elhaló fulladozások közepette – Ezt most szépen itt hagyjuk, te fogod a dögödet és jössz velünk. Erről jelentést kell írnunk, és Novának el kell döntenie, mi legyen.
– Nem viheted a diákjaimat a déli szárnyba, ezzel te is tisztában vagy, Erheart. Hagyjátok abba a fulladozást, szedjétek össze a megmaradt lélekjelenléteteket Microfttal – Emeltem sétapálcámat az eddig tétlenül és zavaróan szótlanul dülöngélő és hangosan köhögő fiúra – és menjetek, írjátok meg a jelentéseteket Felician és… Felician nélkül.
– Te maradj ki ebből – Lépett felém Erheart fenyegetésképpen. – Az a pokolkutya a Vatikán fennhatósága alá tartozik, Pete pedig ellopta. Innentől azt csinálunk vele, amit…
– A familiáris a mesteréhez tartozik és senki máshoz. A kapocs megköttetett kettejük közt, innentől kezdve semmi köze a Vatikánnak hozzá. Sajnálatos, de keresnetek kell másik pokolkutyát, és azt kínozni kedvetekre. Ha valami nem tetszik Novának, tudja, hol talál. Ezzel a vitának vége.
Erheart szóra nyitotta a száját, mikor a telefonom rezegni kezdett.
Mutatóujjamat felé tartva felnyitva a képernyőt. Egyetlen üzenet fogadott Allysontól, benne két szóval.
Gond van.
Leküzdöttem a kitörni készülő káromkodást, vissza ejtettem a telefont a zsebembe, majd Felician felé fordultam.
– Ha egy mód van rá, a kutyádat alakítsd át valami… kevésbé csontvázszerű lénnyé. Nem kell, hogy szívrohamot kapjanak a diákok.
– Nem mehet csak így el, nála van egy pokolkutya!
– Nála van a familiárisa, Erheart. Fejezd be az értetlenkedést. Kezdesz rettentően zavarni.
Felician mágiájától vibráló kezét a pokolkutya nyakára tette, miközben halk szavakat suttogott maga elé. A démoni lény lassan változni kezdett. Csontos testére izomzat, bőr, majd fekete szörzet került, egyik feje egybeolvad a másikkal, hatalmas, éles fogai összementek, üresen tátongó szemgödrei mélykék szemekké alakultak. Az egykor pokoli lény egy szelíd nagytestű kutyává változott. Legalább nem kellett attól félnem, hogy a két Felician minden egyes lépését sikolyok fogják követni.
Ami pedig Erheartet illette…
Ugyan nem indult vissza a déli szárnyba, de legalább értelmetlen szavak se hagyták el a száját. Nem nyugodott bele a helyzetbe, de nem is tehetett ellene semmit.
És ez így volt jó, nekem legalábbis. Hogy ő hogyan fogja kimagyarázni, az már nem az én dolgom volt.
Az akadémia felé vezető úton legnagyobb szerencsémre Felician egy szót sem szólt hozzám. Az újonnan szerzett familiárisával volt elfoglalva, simogatta, büszkén figyelte minden lépését, miközben a lény maga is boldognak tűnt. Érdekelt volna, hogy mivel vonta a bizalmába, de nem eléggé ahhoz, hogy a kelleténél több szót váltask a fiúval.
– Kösz a mentőakciót, öreg.
Összerezzentem az öreg szó hallatán, miközben az irodám kilincsére helyeztem a kezem.
Nem adva teret az öreg szó megvétózására bólintottam, majd kinyitottam a szobám ajtaját.
Felician nem várva reakciót, eindult a lépcsők felé. Nem volt neki se kedve a bájcsevejhez, ahogy nekem se. Aztán eszembe jutott, amit már el akartam mondani neki, csak amolyan érdekességképpen.
– Nőstény.
A fiú megtorpant a legfelső lépcsőfokon, majd meglepetten pislogott vissza a válla felett.
– Mi?
– Nőstény. A familiárisod.
– Szivatsz, ugye?
– Nem. Gondoltam jobb, ha tudod. Felician nőstény. Ha már férfi neve van, legalább ne hívd fiúnak.
Felician még mondott valamit, de én már végeztem a társalgással. Bezártam magam mögött az ajtót, letelepedtem a székembe és vártam Allysont, meg az ő hatalmas nagy gondját.
Csak reménykedni tudtam benne, hogy nem cseszte el a bemutatkozását.