Az amerikai elnök szobája, vagy annak valami elfuseráltabb, sötét mágiát tároló verziója! Legalábbis ez volt első gondolatom, miután beléptem Grey szobájába. A helyiségben füstös whiskey, és Grey jellegzetes, borsmentával keveredett keserű narancs illata szállt.
A két oldalsó fal csupa vitrinből állt, amit csak egy ronda szekrény tört meg a jobb oldali fal sarkában. A bal oldali első vitrinben díjak, kupák, szalagok sorakoztak, mindegyik alá gondosan kiírva ki, miért és mikor kapta. Ezeket már nem tudtam olyan messziről elolvasni, meg igazából annyira azért nem is érdekeltek. A mellette lévőben különféle tárgyak álltak precízen elhelyezve, ami már jobban megmozgatta a fantáziámat. Furcsa gyűjtemény volt, olyan tárgyakkal, amik ránézésre teljesen értéktelenek voltak. Egy sakktábla törött bábukkal, régi levelek feltört viaszpecséttel, nyakláncok, némelyik repedezett, míg mások egész jó állapotban. Volt ott még nyúlláb, sípcsont - fúj! - amulettek, és egy arany alma, amiből mintha hiányzott volna egy apró harapásnyi. A bal oldali vitrin viszont még ezeknél is nagyobb, furcsább és bizarrabb volt. Könyvek. Több száz. Régiek, porosak, a legtöbbnek még a gerincét is már csak a lélek tartotta. A jórészének még a betűi is kopottak, de némelyiken azért egy-egy szimbólum felismerhető volt. Keresztek, csillagok, hieroglifák, az egyik oldalán pedig még a ramaty állapot ellenére is tökéletesen kivehető volt a gerincén végig kúszó kígyó, amely mintha a könyv egyben tartását szolgálta volna.
Minek tárol valaki ennyi vackot? Vagy sokat érhettek? Vajon, ha eladtam volna őket, milliomossá tettek volna? A régi kalandfilmekben rendszeresen kerestek ilyen ronda, dohos, öreg cuccokat. Talán a valóságban is volt rájuk kereslet.
A szoba szemközti fala nem is fal volt, sokkal inkább egy, a szobán végig ívelő ablak, a két oldalán vörös függönnyel, amelyek összekötve pihentek, ezzel az egész ablaknak, és talán magának a szobának is adva egy viktoriánus kori, nosztalgikus hangulatot.
Miközben tátott szájjal, cikázó tekintettel figyeltem meg a környezetemet körülölelő furcsa dolgokat, addig Grey oda sétált az ablak előtt elterülő méretes asztalhoz, majd leült a mögötte lévő székbe, lábait az asztalra dobta, és várt.
Ez volt az ő személyes tere, a birodalma és édes istenem Grey birodalma valami eszméletlenül izgalmas volt!
Az egész szoba titkokat suttogott, történeteket mesélt elbukott civilizációkról, emberi életekről, a tudás súlyáról és a világunkat körülvevő ködről, amely mögött valami varázslatos és veszélyes húzódott.
Bezzeg az én régi szobámban csak régi Marilyn Manson CD-k és porcicák pletykálkodtak.
Olyan gyorsan kerített hatalmába az érzés, hogy visszaadjam neki, amit ő csinált az én birodalmammal, hogy még a tenyerem is bizseregni kezdett.
Nem, nem szabad, nem alkalmas az idő, komolynak kell maradni! Itt az apám, aki már most utál, Mr. Beszállsz-Magadtól Vagy Dobjalak Be Én, aki bár hanyatt esne a rohadt székével. Új helyen vagyok, nem ismerem a környezetet, minden mozdulatomat fegyelmezetten kell megtennem, szóval nem szabad…
– Menő cuccaid vannak! – rohantam oda a nyúllábas vitrinhez, majd kinyitottam azt.
Ennyit az önuralomról, de ő is végig fodgosta a cuccaim, ráadásul Mortymert is molesztálta, így legalább valamennyit visszakaphatott belőle.
Kivettem az angyal szobrot, és forgatni kezdtem a kezemben. Érdes tapintású gránit szobor volt, amely a szárnyainál és az kezeinél már elkezdett apró darabokra esni. A homokszemek a földre hullottak, ahogy végighúztam az ujjamat az oldalán. Csak abban reménykedtem, hogy nem a kezemben fog darabokra törni. Megkárosítani Greyt nem tartozott a terveim közé.
– Én a helyedben nem fogdosnám össze az ottani tárgyakat. Egy-kettő még nem feltétlenül mentes az átkától. Tedd vissza inkább a helyére.
Széles vigyor kúszott az arcomra, miközben a szobrot átdobtam egyik kezemből a másikba és Dorian felé fordultam.
– Ezek meg vannak átkozva? Ez a szobor például mit csinál? Rám tapaszt egy gonosz szellemet vagy démont? Ó, megjelöl és feláldoz az ördögnek?
– Általában csuklóból levágja annak a kezét, aki sokáig a kezében tartja, de a legenda szerint volt, akinek a fejét szegte. – Grey szavai ridegen és baljósan csengtek, az arca pedig olyan komoly volt, hogy egy pillanatra hittem neki.
Persze átkok nem léteznek, ahogy gyilkos szobrok sem, ugye? Óvatosan visszatettem a szobrot a helyére, majd a hátam mögött becsuktam a vitrin ajtaját.Jobb a békesség, nem kísértjük a sorsot. Szükségem van a kezeimre, meg a fejemre.
Demestriusra néztem. A férfi a falon lévő órát figyelte, de még mindig nem szólalt meg. Mi van, ki kell erőszakolni belőle, hogy beszéljen? Ennyire azért nem utálhatott. Nem is ismert!
– Szóval? – léptem a férfi felé egyet, megtéve az első lépést egy beszélgetés irányába. Persze hiába.
Demestrius mintha egy másodperc tört részéig rám nézett volna, de annyira gyorsan siklott vissza a tekintete az órára, hogy még abban sem voltam biztos, hogy tényleg megtörtént.
– Atalja késik. – jelentette ki, bár a szavait nem nekem célozta, hanem a székében heverésző haverjának.
Kifejezetten nyugodt embernek tartottam magam, már amikor nem idegesített fel senki, de a tény, hogy Demestrius minden erejével próbált levegőnek nézni, kezdte felborzolni az idegszálaimat.
Ember, az apám vagy, vagy mi a franc, ha már képes voltál megcsinálni, legalább tégy úgy, mintha egy kicsit is érdekelnélek!
– Oké. – emeltem a magasba a kezeim, aztán az ujjaimat összekulcsoltam a tarkómon – Azt felfogtam, hogy nem vagy rám kíváncsi, de basszus! Érdemeljek már meg annyit, hogy rám nézel, és mondasz valamit! Bármit! Ez bunkóság, tudod? Semmit nem tettem ellened, sőt! Én csinálhatnám ezt veled! Nem kéne esetleg beszélnünk? Legalább erról a szaros helyről mondj már valamit!
– Carly, fejezd be és ülj le. – parancsolt rám Dorian a hátunk mögül.
Felé fordultam, majd a mutatóujjamat feltartva az asztalához siettem.
– Nem, nem ülök le. Te tudtad, hogy ez lesz? Miért nem szóltál, hogy az apám levegőnek fog nézni? Mégis mit ártottam én neki? Komolyan ő fogja a "gondomat viselni"? Nekem ez nem megy. Szeretnék visszamenni Maynoothba. – a hangomból lassan eltűnt a harag, a helyét pedig valami könyörgésnek hangzó fájdalom vette át. – Lillian nénihez költözni és újjáépíteni a kibaszott életem! Nézz rá, Grey! – mutattam a hátam mögé, egyenesen Demestriusra. – Az a fickó legszívesebben lelökne a Taigetoszról, nemhogy még a gondomat viselje! Szeretnék olyan helyen leérettségizni, ahol emberszámba vesznek, és úgy tovább vinni az életem, hogy ne kelljen azon aggódnom, hogy álmomban meg fog-e ölni az apám…
A férfi egy pillanatra sem vette le rólam a szemét, arca rezzenéstelen maradt, érzelmektől mentes, miközben türelmesen végig hallgatott. Vettem egy mély lélegzetet. Igyekeztem leküzdeni a bennem dúló érzéseket.
– Nem maradhatok itt, Dorian. Neki se lenne jó és nekem se.
A férfi szemeivel kikerülve engem Demestriusra nézett, majd vissza rám.
– Soha nem állítottam, hogy ez lesz életed legszebb napja, vagy méginkább időszaka, azonban, jelen állás szerint nemigen van más lehetőséged. Lillian Hopkinsnak semmi joga nincs, hogy a gyámsága alá vegyen. Az örökbefogadásod egy egyezmény alapjain nyugodott, amit a két fél nem gondolt át rendesen, most pedig itt vagy. Egy évet kell átvészelned, utána pedig oda mész, ahova akarsz.
– Egy év. – bólintottam. – És utána mi lesz? Kitesztek?
– Utána, ha úgy tartja kedved, visszaköltözhetsz Maynoothba nénikédhez. Nagykorúként már nem leszel senkihez hozzákötve. Nem fogtok egymás koloncai lenni, és soha többé nem kell találkoznotok. Ez neked is szól, Demestrius.
Demestrius valamiféle morgást hallatott, majd az ajtó halkan felnyögött, és egy idegen hang szólalt meg.
– Nagyon sajnálom, hogy késtem! Volt egy kis felfordulás, és elrohant az idő. – szabadkozott egy női hang.
– Ne aggódj emiatt. Úgy látszik, ez egy ilyen nap. – sóhajtott fel Demestrius. – Kerülj beljebb, azt hiszem pont időben érkeztél, még mielőtt Dorian elvesztené a türelmét.
Kérdőn néztem Dorianre, aki csak halvány mosollyal az arcán megvonta a vállát, majd felállt.
– Hercegnő. – Dorian a fejével oldalra biccentett, jelezve, hogy meg kéne fordulnom.
Tényleg. Volt egy negyedik ember is a szobában, de még felé se néztem. Gyorsan megpördültem, majd az ajtóban ácsorgó lányra pillantottam.
Egy magas, fiatal lány dülöngélt jobbra-balra Demestrius mellett. Egyik keze vörös fürtjeivel játszott, másikban egy noteszt szorongatott, égszínkék szemeivel engem figyelt. Mindketten úgy néztünk a másikra, mintha valami cirkuszi majmot bámulnánk, miközben nem tudtuk eldönteni, hogy izgalmas-e amit látunk, vagy inkább csak ijesztő.
Dorianre néztem, majd miután találkozott a tekintetünk, visszafordultam a lány felé.
– Hé! Szia! Én őh…
– Istenem, de goromba vagyok! Basszus. Szia én… – a lány pár lépéssel átszelte a kettőnk közötti távolságot, majd elszakadva vörös fürtjeitől, a kezét nyújtotta. – Atalja vagyok. Atalja Wolf. Te pedig Carly, igaz? Üdv az Akadémián! Ne haragudj, már egy ideje itt kellett volna lennem, de akadt egy kis dolgom, és teljesen elvesztettem az időérzékemet.
Bátortalanul fogtam kezet Ataljával. Ő volt az első ember, aki normálisnak tűnt. Legalábbis normálisabbnak, mint Demestrius, vagy Dorian.
– Ever. – bukott ki belőlem.
– Ever?
– A nevem. Nem használom a Carlyt, általában Evernek hívnak.
– Ó, értem! Hát, Ever, örülök, hogy megismerhetlek. A mai napot velem fogod tölteni, legalábbis estig.
– Miért, utána mi lesz?
– Oh, majdnem elfelejtettem. – Dorian le vett az asztaláról egy dossziét, majd lassan Demestrius felé sétált. – Nem te leszel ma az egyetlen új diák. A húgom este érkezik. Ő lesz a szobatársad.
A húga?
– Neked van testvéred?
Grey odaadta a dossziét Demestriusnak, ezután pedig visszafordult felénk.
– Ezek szerint.
Hiszen ez tök jó! Oké, Grey nem volt a megtestesült jófejség, de a fiútesók ilyenek. Mindig bunkóbbak, mint a lányok. Manson is egy barom, én mégis egy kedves lélekké cseperedtem mellette. Szóval, Dorian húga is…
Manson.
A fejemben hangos sípolás szakította félbe a gondolataimat. Mintha az elmém legtávolabbi zugából üvöltöttek volna rám, olyan erővel, hogy egész lényem beleremegett. Libabőrös lettem a távolból szálló hangtól, a kezeim remegni kezdtek, az arcom nedvessé vált a feltörő könnycseppektől.
Hallgass!
A szoba forgott körülöttem, a talaj minta ide-oda csúszkált volna a lábam alatt. Pánikba estem.
El fogok ájulni? Megint rosszul lettem? Istenem, ne itt, ne most! Ennél rosszabb időzítést el se tudtam képzelni!
Megkapaszkodtam Atalja karjába, aki a noteszével a kezében ráfogott a vállamra. Csak imádkozni tudtam, hogy nem enged el, és nem fogok pofára esni mindenki előtt.
– Jól vagy?
Felemeltem rá a fejem. Egy aggodalomtól csillogó kék szempár meredt rám. Aggódott, tényleg, őszintén aggódott. Egy olyan emberért, akit két perce ismert, és aki épp rajta lógott.
Bólintottam.
– Ki kell innen jutnom. Nem bírom, ha… levegőnek néznek.
Tudtam, hogy semmi köze nem volt Demestriusnak az egészhez, de nem foghattam egy kiabáló hangra a fejemben.
Legalább ennyi méltóságot meg akartam tartani.
Atalja a két férfira emelte tekintetét, majd segített felegyenesedni.
– Elvigyelek az orvoshoz?
Nem, Isten őrizz! Nem akartam orvosokat látni úgy, nagyjából életem végéig.
Megráztam a fejem.
– Nem, jobban vagyok, csak mozgalmas napom volt és úgy látszik az idegrendszerem átment Mrs. Bennetbe.
Elengedtem Atalja karját, majd megütögettem a vállát.
– Semmi baj, tényleg. Mindenki szokott ájuldozni, nem? Nem? Oké, jó neked. – megköszörültem a torkom, miközben elindultam az ajtó felé. Mögöttem Atalja aprókat lépve követett.
– Majd később ütközünk, Grey! Kíváncsi vagyok a húgodra. Ha fele annyira fapofa, mint te, már jóban leszünk. – vigyorogtam fel a férfira, miközben elhagytam a lassan túl szűkössé vált szobát.
A folyosón hatalmas sóhajjal engedtem magamba a tiszta és semleges levegőt. Nem volt túl zsúfolt, viszont akkor először láttam diákokat az Akadémián. Megnyugtató volt, hogy még ha maga a hely, és a vezetői furák is, legalább a tanulók pont ugyanolyanok, mint bárhol máshol. Még az idegenkedő, kíváncsi, sokszor pedig kifejezetten megvető pillantások is stimmeltek.
Hogy én hogy utáltam a sulit!
A torkom még mindig össze volt szorulva, mintha valaki erővel szorongatta volna meg. Demestrius puszta jelenléte túlságosan is frusztrált, ráadásul az üvöltés okozta pillanatnyi sokk és az utána való rosszullét sem tette kevésbé elviselhetetlenné az ittlétemet.
Ki akartam mozdulni abból a katasztrofális, kényelmetlen légtérből, és újra akartam kezdeni.
– Atalja! – csattant ki belőlem a lány neve, miután összeszedtem magam.
Atalja hatalmas szemeivel pislogott le rám. Elég bénán kezdtem az ismerkedést, de volt "B" tervem.
– Megmutatod a szobám?
Atalja bólintott. Ez jó, legalább nem voltam annyira gáz, hogy inkább ott hagyjon a francba. Több, mint a semmi.
– Persze, de biztos, hogy jól vagy?
– Naná! Csak húzzunk innen, még a végén ránk csapják az ajtót.
– De hiszen befelé nyílik.
– Az nem számít, higgy nekem! – heves léptekkel indultam el a folyosón. Bár megkértem Atalját, hogy vezessen a szobámba, én mégis a saját utamon kezdtem el haladni, Atalja pedig hűséges fegyverhordozóként követett, akár az árnyék.
– A kollégiumi rész a másik irányba van.
– Nem baj, majd oda is eljutunk. Miért, erre mi van?
– A pihenő terem, a kémia terem, talán az egyik tárgyaló is.
– Király, mit szólnál ha-
A folyosó jobb oldali fala egy fülsiketítő robajjal megremegett, majd úgy robbant ki a helyéről, mintha ágyú csapás érte volna.
Atalja sikított, én is sikítottam.
Basszus! Megtámadták az iskolát!
Füst és törmelék szállt a levegőben, por lepte el a helyiséget. A fülem sípolt a robbanástól, az idő pedig mintha megállt volna körülöttünk. A szétrobbant fal helyén egy óriási lyuk tátongott, amely egyenesen a kertre nézett.
Odalentről emberek sikolya keveredett a lepattanó törmelékek hangjával. Mindenki pánikolt. Atalja is pánikolt, én is pánikoltam.
Próbáltam körbenézni, felmérni a keletkezett károkat, de nem láttam mást, csak port és füstöt.
És egy árnyat, ami felénk közeledett.
– Atalja! – köhögtem ki a lány nevét, miközben az árnyalak felé mutattam.
A lány felém fordult, majd kikerekedett szemekkel hátrálni kezdett.
– Ever! Ne mozdulj!
Atalja lassú mozdulatokkal maga mögé lökdösött, kezével az arcát takarta. Reflexszerűen térdeltem le a talajra. Gyerekkoromban bombariadó esetén mindig ezt tanácsolták. Húzódjunk biztonságos helyre, és bújjunk el. Nekem nem volt biztonságos hely a közelemben, elbújni se tudtam, így maradt a térdelés, hogy kisebbnek tűnjek. Vagy kisebbnek érezzem magam.
– Tudom, hogy furcsán fog hangzani, de most csukd be a szemed, és ha szólok, kezdj el rohanni, rendben?
– Mi? Te bolond vagy?
– Kérlek! – könyörögte, de nem nézett hátra, mintha a tekintetét nem merte volna levenni az árnyékról.
Egy kis ideig hezitáltam. Minek csukjam be a szemem? Látni akartam, hogy mi indult meg felénk, hogy mi vitte ki egy vár fél falszerkezetét, hogy minek van akkor ereje, hogy…
Végül behunytam a szemeim, a tenyerem pedig olyan erővel nyomtam rá, hogy majdnem benyomtam a szemgolyóimat az agyamba. Fájt, de így is könnyeztem a porfelhőtől, ráadásul már nem is voltam benne olyan biztos, hogy farkasszemet akarok nézni a halállal.
Úgy éreztem magam, mintha egy világháborús csatamezőn lennék, ahol a füst és puskapor alacsonyan szálló ködrétege mögött ott áll egy SS tiszt, és mindjárt golyót repít a koponyámba.
Vártam Atalja parancsszavát, de nem érkezett. A másodpercek súlyosan nehezedtek rám, ahogy egyre több és több lett belőlük.
Majd a fülemet hangos morgás csapta meg.
– Atalja? – szinte suttogtam a nevet. Nem érkezett válasz.
A szívem kihagyott egy ütemet. Miért nem válaszolt? Ekkora volt a baj? Mi a franc volt előttünk? Leengedtem a kezeim, majd kinyitottam a szememet. Édes istenem, bár ne tettem volna.
Alig pár centire az orrom előtt egy lángokkal körbeölelt csontváztestű kutya állt. Fejét leeresztve tartotta, üres szemgödre engem bámult. A vörösen izzó lángok úgy lobogtak a csontváz körül, mintha a bőrét igyekeznének helyettesíteni.
Az egész lény úgy fénylett, mintha a pokol katlanját bámultam volna. És morgott.
Rám morgott.
Nem kaptam levegőt, a szemeim mereven figyelték, és még csak pislogni se mertem. Sikítani akartam, de nem jött ki hang a számon.
A lángoló szörny tett felém egy lusta lépést, majd szélesre tárva állkapcsát üvölteni kezdett.
Csontig hatoló hangjába bele remegett az egész kastély. Mintha a hangja egyenesen az elmémbe áramlott volna, hogy szétszaggathassa azt. Nem volt hova bújnom, nem tehettem semmit. Ha megmozdulok, ha nem, az a dög pillanatok múlva elharapja a torkom, és vége mindennek.
Anyára gondoltam, apára, a szarvasra… Mindenki meghalt azon az éjszakán, és a halál engem sem hagyott tovább futni. Ráadásul nem aprózta el, amikor a vég képét megalkotta nekem. Ilyen lény nem létezhetne. Nincsenek szervei, nincsen bőre, izomzata, hangszálai. Mégis ott állt előttem, mozgott, üvöltött. Egy olyan lény fog megölni, ami valójában nem létezhetne.
– Nem mozdul! Marad! A picsába, ez a hála, hogy megmentettelek?
Idegen férfi hangja szelte át a teret, olyan erővel, hogy a lángoló szörnyeteg rögtön felé emelte a tekintetét. Futnom kellett volna, itt volt az alkalmam. A lény mögött megpillantottam Atalja vörös hajtincseit a földön, mellette pedig a keze feküdt elernyedve.
Jézusom, Atalja meghalt!
– Ne, ne, ne! – szaladt ki a számon, mire a démoni lény újból felém fordult, morgással válaszolva a hibára, amit elkövettem.
Ennyit a menekülésről. Kellett nekem megszólalni. Manson egyszer azt mondta, hogy a nagy pofám fog egyszer a sírba kergetni. Akkoriban nevettem rajta, most viszont képtelen voltam rá. A szörnyeteg már nem habozott, nem méregetett, nem várt. Szélesre tárta hatalmas tű hegyes fogaival telt állkapcsát, és támadásba lendült.
– Noli movere! – a férfi, aki egy pillanatra el tudta terelni a dög figyelmét, lustán, mégis határozottan ejtette ki a szavait.
Nem tudom, hogy csinálta, de a kutya a levegőben, ugrás közben fagyott meg. Az üres szemgödrei rám meredtek, állkapcsa még mindig harapásra készen tárult szét, de mégis mozdulatlanul lebegett a levegőben, mintha az ugrás pillanatába rekedt volna.
Bambán pislogva néztem farkasszemet a lénnyel, aztán erős ujjak szorítottak rá a csuklómra, húztak fel a földről, majd rángattak magukkal.
– Gyorsabban! Nem tart sokáig ez a szar, és szerintem mérges, szóval, ha nem akarsz meghalni, akkor szedd a csinos kis lábaidat! – a fiúra emeltem a tekintetem.
A válla fölött nézett hátra rám, mogyoróbarna tekintetében semmi félelem nem volt, sokkal inkább izgatottnak tűnt. Világosbarna tincsei a szemébe lógtak, ezüst fülbevalóján egy pillanatra fény csillant. A srác mosolyogott, pont úgy, mintha csak az imént menekített volna ki egy kínos összejövetel kellős közepéből. Viszonozni akartam a mosolyt, de az ajkaim beleremegtek, és valami félelemtől eltorzult vicsorgást tudtam csak kierőszakolni magamból.
Egy lángoló szörnyszülött elől menekültünk, ő vigyorral a képén, én pedig halálfélelemmel a szívemben. Ez tényleg nem az én napom volt.