A szoba csendjét meg-megtörő óra kattogás szinte üvöltött a néma térben. Demestrius, mióta Carly és Atalja elhagyták a szobát, csak mereven bámulta az ajtót. Kezei néha ökölbe szorultak, majd engedtek. Arca olykor megrándult, ahogy a vértől ázott emlékek felvillantak előtte. A férfi szemei üresen meredtek a semmibe.
A lányával való találkozás tökéletes bukás volt. Az ő bukása. Az érzelmei kezelésének teljes hiánya. Egy nagyhatalmú boszorkánymester, aki képtelen az érzelmeit irányítani, az felér egy öngyilkosságba menetelő udvari bolonddal. Csalódott voltam és talán egy kis szánalmat is éreztem felebarátom iránt. Szégyent hozott magára, megboldogult feleségére, és a lányára egyaránt.
Tudta jól, mi fog következni, miután értesült az Erheart család tragédiájáról. Volt rá ideje, hogy felkészüljön. Végignéztem, ahogy összeomlott, összeszedte magát, önként elszigetelődött mindenkitől, majd újra ott folytatta, ahol abbahagyta. Több, mint egy évtizednyi ideje volt egy egyszerű gyilkosság feldolgozására. Készen kellett volna rá állnia, hogy szembenézzen vele, ő mégis elbukott. Sokat vártam tőle, mikor úgy gondoltam, a beszélgetésünket neki kellene kezdeményeznie, de mivel a hallgatása már fájóan régóta tartott, megadtam a kezdőlökést.
– Látsz rajta valami érdekeset, netalán újat? – Az ajtóm elé álltam, majd megkopogtattam azt.
Demestrius úgy rezzent össze, mintha egy mély álomból ébresztettem volna fel. Nevetségesen viselkedett.
Aki a múltat nem engedi el, annak sose lesz jövője.
– Talán a festék… Újra kéne lakkozni. – dörzsölte meg halántékát, majd a kanapéra rogyott. – Van terved, Dorian?
A kérdésre mosoly kúszott az arcomra. Tervem volt egy pár, csak nem arra az egy évre, és nem úgy, ahogy Demestrius gondolta.
Visszasétáltam a székemhez, majd leültem, az ujjaim közt az érmémet forgatva.
– Ugyan mire? A lány a te hatásköröd, nem az enyém. Te vagy az apja, és nem én. Én idehoztam, a többi a te dolgod. Legalábbis ez lenne a menete.
– Ha az én gyámságom alatt marad, megölöm. Egyszer megmentetted, most mentsd meg újra, vagy hunyd be a szemed, ha nem akarod végignézni.
Elhúztam a számat a kijelentésén. Nagy szavak egy kis embertől.
Mondhatott nekem bárki bármit, Demestrius Mallory egy ostoba és tapasztalatlan idióta volt, akin ebben a helyzetben mutatkozott meg leginkább. Hiába a nagy név és páratlan hatalom, ha burokban nevelkedtél és élted le az egész életed. Soha nem ért igazi veszteség, soha nem féltél, soha nem gyászoltál, nincsenek sebeid, amiket kénytelen vagy magad beforrasztani. Ha a halál szele elkerül mind téged, mind a szeretteid, akkor soha nem leszel képes megtanulni a gyász és az elmúlás fájdalmát hogyan kell feldolgozni, vagy kezelni. Gyenge maradsz, és a gyenge ember nagy hatalommal ostoba döntéseket hoz, még ostobább tettekkel karöltve. Ez pedig jelen esetünkben hatalmas problémát jelentett.
Tizenkét évvel ezelőtt a biztos halál markából mentettem ki a lányát, vele együtt pedig a Leviatán lelkét, de azóta sok minden változott. A Leviatán ébredezett benne, és szükségessé vált a megfigyelése. Csakhogy egyszerre megfigyelni egy időzített bombát, és egy bosszúra szomjas boszorkánymestert nemigen fért bele a napirendembe. Tudtam, hogy Allyson szemmel fogja tartani Carlyt, amennyire csak tudja, de a Kulcs instabil volt, és így is lehetetlenül sok ideje volt egy porhüvelyben. Bármikor elszabadulhatott. Ha pedig ez megtörténik, annak nyoma marad mindenhol. Elég problémát jelentett nekem ez, Demestrius ostobaságára nem maradt időm.
– Ay nakh djeser * - mormoltam magam elé, miközben az érmét figyeltem. – Egy megfontolt boszorkánymester gyászában ölné saját vérét… Túlszárnyalod önmagad, Demestrius. Normális esetben szórakoztatna de… a lány nem érdemli meg. – A végére idegenül csengtek a szavaim, de nem éreztem úgy, hogy ezt rajtam kívül Demestrius is észrevenné. Valójában soha semmit nem vett észre, még azt sem, ami az orra előtt volt.
– Carly egy szörnyeteg, Dorian! - emelete rám dühtől szikrázó fekete tekintetét.
Abbahagytam az érmével való játszadozást. A tenyerembe ejtettem azt, majd, az asztalra csaptam.
– Carly ártatlan, Demestrius.
– Te nem láttad, akkor…
– Talán nem, de a szörnyek nem így néznek ki. Higgy nekem.
Túl sokszor láttam már egy valódi szörnyet a tükörben.
Nem. A lány mindössze az ötödik esztendejét taposta. Ha a Leviatán nem tört volna elő belőle, már rég halott lenne.
– Megölte a feleségem, Dorian! A szemem láttára tépte szét! Mégis mi-
– Lenore Carly születésétől kezdve kényszeresen próbálta megölni a lányod. A lányát. A lányotokat! Te pedig mindössze annyit tettél, hogy elszeparáltad őket a birtokodon. A feleséged megszállottja volt a lányod megölésének, mégse tettél semmit. Aznap éjjel te magad kerestél fel, mert Lenore félholt állapotba taszította Carlyt. Azon az éjszakán valaki meghalt volna mindenképp. Lenore húzta a rövidebbet. Ezerszer elmondtam, hogy fogadd részvétemet, de az orrod hegyénél tovább nemigen látsz. A lány képességei előtörtek, kontroll nélkül, önvédelmi mechanizmusként. Ez egy kegyetlen világ, az élni akarás pedig egy ősi ösztön. Ha valaki a halál peremén táncol, meg fogja védeni magát. Örülj neki, hogy a lányod nem gyenge, erről tanúbizonyságot tett. Lenore pedig… A vámpírok erősek, már ha a fizikumukat nézzük, de ezen felül tehetetlenek. Lenore gyenge volt, ezért meghalt. – Végül megvontam a vállam. Régen felmerült bennem, hogy elmagyarázom Demestriusnak, Carly boszorkány ereje még elő sem jött akkoriban, viszont a Leviatáné annál inkább. Aztán rájöttem, hogy nem kockáztathatok. Ráadásul nem is érdekelte volna. Inkább örültem, hogy egy semmirekellő vámpír halt meg azon az éjszakán a Kulcs helyett.
Demestrius tekintete lángolt, de nem foglalkoztam vele. A világban, amelynek részese volt, a legtöbb ember vagy tisztelte, vagy félt tőle. Én egyik oldalhoz sem tartoztam. Ismertem a maszk mögötti férfit. Rengetegszer hárította a feladatait, hazudott, hogy minden idilli látszatot fenntartson a családjáról és az életéről. Aztán megszületett a lánya, és Lenore megőrült. Elbújtatta mindkettejüket a világ elől, csak hogy ne tudja senki az igazságot. Én voltam az egyetlen, akit a bizalmába fogadott, nekem kellett volna tanítanom a lányát, az én feladatom lett alibit biztosítani a Mallory család számára. Mindezt azért, mert Demestrius képtelen volt cselekedni, miközben a saját nyomorában hempergett, bemocskolva tudatának minden egyes apró zugát. Nem, Demestrius nem volt sem tiszteletreméltó, sem pedig félelemkeltő. Egy, a tökéletes világképébe burkolózott udvari bolond volt, akinek a lánya jelentette a fájdalmas valóságot. A valóságot, melyet nem tudott elviselni.
– A barátom vagy, Dorian, de nincs jogod…
– Mindenhez van jogom, amíg nem vagy képes a saját kezedbe venni bárminek is az irányítását. Carly marad, a beavatását legkésőbb holnap elkezdjük, és nem engedem, hogy baja essen. Nem várom el, hogy megbocsáss neki, sőt mi több, őszintén hidegen hagy, hogy milyen kapcsolatot fogtok ápolni egymással. Azonban, még mielőtt életed legnagyobb baklövését követnéd el, tégy meg egy szívességet: Menj haza, sírd ki magad a párnádon, és inkább hagyd rám a dolgot. Carly nem lesz rád kíváncsi, Allysonnal pedig megoldom a világba való bevezetését. Kerüld el, a vérszomjat éld ki valaki máson, és hagyd, hogy feltakarítsak utánad.
Demestrius habozott a válasszal, a tekintetemet vizslatta. Kérdésekre keresett választ, de úgy tűnt, nem találja őket.
– Érdekelne… Elég egyenes embernek ismerlek, Dorian. – kezdett bele, halkan, szinte suttogva. – De ha Carlyról van szó, úgy érzem valamit titkolsz.
– Miből gondolod? – Újra az ujjaim közt kezdtem el játszani az érmémmel. Titkoltam, hazudtam. Semmi köze nem volt a dolgaimhoz, és a Leviatán az én dolgom volt. Nem kellett róla tudnia. Nem érdekelt a lány sorsa, de az már annál inkább, hogy hogyan élhetett még mindig azzal a lénnyel a testében. Ráadásul kifejezetten nagy előnyt élvezhezhettem így. Nem kellett kétévente kutatnom a Kulcs után, hogy szemmel tarthassam.
– Véded, mintha a sajátod lenne, mintha pótolhatatlan lenne.
Pótolható volt, csak épp elég nehezen.
– Közel ötven évnyi ismeretségünk alatt igencsak sokszor tettem azt, amit neked kellett volna. Védelmet biztosítottam a szeretett fajtád kóbor lelkeinek, felépítettem egy rendszert, ami rád épül, titeket szolgál. Ott voltam, amikor a Coven majdnem elűzte mellőled Lenoret, segítettem nektek átvészelni azt az időszakot, és igen… Carly mellett is én voltam, ha akartam, ha nem, mert az apja nem volt rá képes. Nem titkolok semmit, pusztán a kelleténél jobban belerángattál a családi gondjaidba. Ha nem tetszik, akkor a problémát ne bennem, hanem magadba keresd. Én felépítettem neked egy birodalmat, itt az ideje, hogy ne csak élvezd annak minden jó oldalát, hanem a rosszakkal is el kezdj foglalkozni. Én elkezdem, amit neked kéne, de a későbbiekben… Carly itt lesz és itt is marad. Ezzel pedig szembe kell nézned, ha akarsz, ha nem.
Demestrius épp szóra nyitotta a száját, mikor az ajtón hangos dörömbölés hallatszott. Majd még egy. Aztán még egy. A negyediknél már szinte kiugrott a helyéről szerencsétlen ajtóm.
– Im Duat n sen…* Amelyik kiveri az ajtómat, saját kézzel dobom ki az Akadémiáról!
Demestrius kérdő arccal nézett rám. Intettem neki, mire felállt és ajtót nyitott.
Kikerültem a tekintetemmel Demestriust. Erheart zihálva, kissé feldúltan ácsorgott az irodám előtt, a háta mögött egy másik angyal társaságában.
Ilyet se lát sűrűn az ember.
– Demestrius! Te… – emelte rám a tekintetét Erheart. – Ti! Nem veszitek észre, hogy a fél Akadémia lángokban áll?
– Lehetetlen, mégis mi… – értetlenkedett Demestrius.
– Egy pokolkutya elszabadult, és ha nem segítetek, akkor az Akadémia fél órán belül a földdel lesz egyenlő!
*Gyáva és ostoba
* A pokolba velük ( nyers fordítás)