Levegőért könyörgő tüdővel, remegő lábakkal, hangosan zihálva támaszkodtam meg egy hatalmas tölgyfa törzsébe. A tüdőm hörgő hangja, és a torkomból kimászó halálfélelem, amely elhaló nyögésbe átmenő sikolyként hagyta el a számat, egy döglődő vaddisznóra emlékeztettek.
Olyan lény elől menekültem el, ami nem is létezhetett. A fizikát, a biológiát, a kémiát és a józan észt egyszerre meghazudtoló valami elől sikerült meglógnom. Túléltem. Megmentettek.
Az izzadságomtól nedves hajzuhatagom mögül néztem a mellettem álló srácra.
Mogyoróbarna szemei az ajkaival együtt játékosan mosolyogtak, kezeit a farmerja zsebeibe mélyesztette, sarkain előre hátra himbálózott.
Mint aki egy falka tini lány elől menekült meg velem kézenfogva, és nem egy…
– Mi a szar volt ez? – csattant ki belőlem bármiféle előzmény nélkül a kérdés.
Annyiféleképpen kezdhettem volna. Szia, Ever vagyok, kösz a mentőakciót, amúgy menő a hajad. Ez mindennapos errefelé? Mármint a démoni entitások.
De nem, túl egyenesen jött ki a torkomon a kérdés, ami a leginkább foglalkoztatott. A komfortos világomba egy ronda csontváz szörny robbant be. Nem volt időm az alakoskodásra. Válaszra volt szükségem. Kurva gyorsan.
A srác egyik kezével fekete hajába túrt, vállait megvonta.
– Egy pokolkutya.
Nem is tudom mire számítottam, mit fog mondani? Egy nyuszi? Az iskola kabalája, Bolyhos, a rottweiler? Ennél még egy béna hazugság is hihetőbb lett volna.
– Ha! Egy pokolkutya! Gondolhattam volna. – halkan felnevettem. Az ő szájából is nevetségesen hangzott, az enyémből meg pláne.
A tehetetlenség érzése, és a gondolat, hogy csak egy elcseszett álomban vagyok, vagy épp a fantáziám szórakozott velem, elég erőt adtak a lábaimnak, hogy elbírják a súlyomat. Elrugaszkodtam a fától, majd a srác mellé léptem.
Mellettünk egy kisebb tó terült el, amelynek tükör tiszta vizében néha fel-fel tűntek a benne élő halak. A megannyi tavirózsa levelein, melyek körbehálózták a tavat, békák kuruttyoltak.
Egy pokolkutya elől menekültem még alig pár perce, most meg egy mesebeli tavat bámulok. Mint egy álomban.
Mert ez egy álom volt. Mi más lehetett volna? Már csak a random kisikló vonatot vártam, ami nekem csapódik és felébreszt.
– Eléggé meg voltál ijedve. Fogadjunk, hogy még egyet se láttál élőbe. – fordult felém a srác pajkos, féloldalas mosollyal az arcán.
– De, de, igazából mindenhol ilyenek rohangálnak. Egyszer örökbe akartam fogadni egyet a menhelyen, de basszus, nem volt bújós kedvébe. – szisszentem fel, rátolva egy lapáttal az egyik legszarabb viccemre, amit valaha is kimondtam. Elengedtem egy mosolyt, majd komolyabb hangvételre váltottam. Több poénra nem volt már kedvem a témával kapcsolatban. – Pokolkutyák nem léteznek.
– Melyik évszázadban élsz te? Dehogyis nem! Már vagy ötven éve legálisak familiárisnak. Alaposan le vagy maradva.
Egyre rosszabb volt. Pokolkutya, familiáris. A srác teljesen hibbant volt. De legalább jól nézett ki. Nem lehet mindenki tökéletes. Persze ettől még nem éreztem magam jobban.
– Ja, hogy ő familiárisod volt!
– Lesz! Majd csak lesz! Egy kicsit elcsesztem kötelék feltételét, de nyugi, félig már meg van. – Olyan nyugalommal mondta ki a szavakat, majd fogott meg egy követ, és kacsázott a tóba, mintha valami teljesen hétköznapi dologról lenne szó.
Ő volt Mr. Hibbant, aki épp egy pokolkutyát akart a familiárisává tenni. Bármi legyen is az.
– Oké. Persze, az tök jó. Mármint… Bárkivel megeshet, hogy szarul teszi rá a köteleit egy pokolkutyára. – bólintottam, majd, miután a kavics a vízbe csapódott, az út felé fordultam, ahol eljutottunk a tóig.
Nem voltunk olyan messze a félig rommá vert Akadémiától. Bár a füst, ami terjengett körülötte, már nem érződött a levegőben, mégis úgy éreztem magam, mint aki fulladozik. Basszus, alig voltam egy órája az új sulimban, de már egy dög - egy pokolkutya - szétverte a fél épületet. Mindenhol törmelékek hevertek, a diákok már rég szétszéledtek, egy lelket se lehetett látni. Úgy nézett ki a kastély, mint aminek egy részét épp az előbb bombázták le.
Csak reménykedni tudtam, hogy mindenki jól van. Aztán beugrott.
– Baszki! Atalja meghalt!
– Mi? Dehogy, csak elájult. Magatehetetlenekre nem támadnak. Mint a medvék, tudod. Tetszhalott vagy, és elmegy melletted. Mire felkel, már nem lesz veszélyben. A leendő familiárisom már biztos, hogy erre tart, szóval nyugi, Ataljának semmi baja. Ő amúgy is ájuldozós fajta. Nem bírja a stresszt.
Egy pillanatra megnyugodtam. De csak egy pillanatra, és csak addig, amíg a srác be nem fejezte a mondatát. Egy érzelmi hullámvasút kellős közepébe csöppentem. Féltem, rettegtem, nevettem, megkönnyebbültem, majd rettegtem. Újra.
– Idetart? Az a dög idetart? El kell tűnnünk! – felé fordulva megragadtam a pólóját, mire meglepetten pislogott le rám. – Te, srác, nekromanta, izé, légyszi! Meneküljünk, nem akarok meghalni!
A szemei felváltva engem és a kezeimet figyelték. Lehet, hogy nem valami jó kezdés valakit megragadni, mint valami elmebeteg, de ez a mai nap ilyen volt. A szar kezdéseké és a lehetetlen helyzeteké. Talán az egészben még a póló szorongatás volt a legkevésbé furcsa. Bár még így is gáz volt. Kínosan csengő, zavarodott nevetéssel engedtem el a pólóját, aztán hátrébb léptem. Ever, tanuld meg. Mások személyes terét és pólóit tiszteletben kell tartani!
A srác kisimította fehér pólójának gyűrődéseit, majd a kezét nyújtotta felém. Kezet ráztam vele. Nincs harag? Nincs harag. Vagy nem azért?
– Pete Seavers.
És tényleg, hogy eddig be sem mutatkoztunk egymásnak. Te jó ég, megszorongattam egy vadidegen srác pólóját, akinek még a nevét se tudtam!
– Pete! – csattantam fel, mint aki épp most találta fel a rák ellenszerét. – Ever vagyok. – tettem hozzá.
– Azt a rohadt, ez az igazi neved? Ne értsd félre, nem ítélkezek, de baszki, anyádék jól kicsesztek veled.
– Ha te azt tudnád… – sóhajtottam fel. – Most, hogy ezen túl vagyunk. Pete, azt hiszem ideje indulni.
– Jaj, menj csak nyugodtan, téged nem fog követni. – biccentett a tó felé. – Nekem meg kell várnom. Nem menekülhetek a familiárisom elől.
– Meg akarod magad öletni, vagy mi? Az a dög egybe fog lenyelni téged! Vagy kettévág, az egyik részed az egyik szájába, másik a másikéba! Ne csináld, keresünk neked másik familiárist, egy kedvesebbet, ami nem akar megölni!
Pete mintha nem is hallotta volna, amit mondtam. Megvonta a vállát, aztán leguggolt, és rajzolni kezdett a földbe. Köröket, szimbólumokat, szavakat. Lassan haladt, minden vonalat alaposan megfontolva, precízen karcolt bele a puha homokba.
– Te… Te most mit csinálsz?
– Minek látszik? – dünnyögte az orra alá. Túlságosan is koncentrált ahhoz, hogy artikuláljon. Szinte egybefolytak a szavai.
Oldalra biccentettem a fejem, és próbáltam rájönni, hogy mit csinál. Sok démonűzős filmet láttam már, meg olyanokat, ahol démonokat, szellemeket idéztek meg, de amit Pete rajzolt, semmire nem hasonlított. Mintha egy tehetségesebb öt éves gyerek unalmában fogta volna magát, és teljesen véletlenszerű formákat, szavakat kezdett volna el a homokba karcolni.
– Meg akarod idézni?
– Nem, dehogy! Be akarom fogni. Az angyalok félbe szakítottak, és nem tudtam befejezni a pecsétet, szóval…
– Angyalok? Pete, neked komoly segítségre van szükséged.
Pete bamba ábrázatát felém emelte, ujjait megállította a homokban.
– Mert tőlük loptam? Szoktam.
– Angyalok nem léteznek, ahogy pokolkutyák se!
Aztán jobban belegondoltam. A szörnyeteg lángoló bőre, a félig leigázott kastély, azok a csontig hatoló, üres szemgödrök… Oké, ha nem hallucináltam, akkor talán tényleg, viszont akkor az angyalok is…
– Azt hiszem ajtót tévesztettem. – Idegesen nyeltem le a gombócot, ami a torkomon akadt. Ilyen dolgok nincsenek a valóságba, ugye? Ugye nem!
– Ever, minden oké? – Pete felállt, leporolta a kezeit, majd felém lépett. – Szarul nézel ki. Mint aki mindjárt összeesik. Figyelj, nyugodtan mehetsz, én már megoldom innentől. Csak ne szólj annak a két baromnak, oké?
– Pete, én megbolondultam? Ezek most tényleg? Nem, ugye? Nem vagyok őrült, te vagy az őrült, ilyesmi nem létezik, ezek csak mesék, ugye?
– Mi van? Jesszusom, úgy beszélsz mint… – Pete lassan végigmért a fejem búbjától a cipőm talpáig. A szemei először összeszűkülten méregettek, majd, ahogy lassan haladt vissza az arcom felé, úgy nyílt barna tekintete egyre tágabbra, végül kikerekedett szemekkel rám pislogott.
– Baszki, te Demestrius lánya vagy!
– Na és?
– Beavattak már?
– Mégis mibe? Abba, hogy itt pokolkutyák meg angyalok vannak? Nem!
– Ó, hát, az gond. Az kurva nagy gond.
Ekkor a hátam mögül halk, ám egyre erősödő morgás ütötte meg a fülem. Felismertem azt a hangot. A félelem a csontomig hatolt, a bőrömön lévő összes szőrszál vigyázzban állt.
– Pete? – suttogtam remegő hangon.
– Ever? – vigyorodott el Pete, aztán hirtelen elkomorodott, mint aki lassan felfogta a helyzet súlyosságát. – Oké, ez most egy kicsit kellemetlen szitu, de figyelj! Lehetne rosszabb is. Picit a mélyvízbe csöppentél, de hát már csak ilyen ez a popszakma. A jó hír, hogy ha így maradsz, akkor el fog melletted menni, a rossz, hogy… hát.. el fog melletted menni.
– Ne csináld. Én nem…
Pete az ajkai elé emelte mutatóujját, én pedig abban a pillanatban megéreztem a tarkómba lehellő fenevad füstös, égett szaru illatát.
A gyomrom cigánykereket hányt, a szívem a torkomban dobogott. Az egész testem megfeszült a félelemtől, ahogy a látóterembe ért a pokolkutya lángoló, nyáltól csöpögő pofája.
– Hogy te milyen szép nagyra nőttél! – Csapta össze a tenyerét Pete.
A szörnyeteg hangos üvöltésébe beleremegtek a fák, az álló víz rezonálni kezdett, a halak elmenekültek a víz alá, én pedig csak imádkozni tudtam, hogy a szememből kicsorduló könny ne keltse fel a pokolkutya érdeklődését.
Pete és a lény szinte egyszerre mozdultak. Minden lépésük összhangban volt. Ahogy a kutya közeledett Pete felé, úgy indult el a srác a homokba rajzolt pecsét mögé.
– Veszedelmes és nemes lény vagy, kinek a pokolnál csak egy jobb helye lehet. Az oltalmam alatt. Megmentettelek az angyalok fogságából, hálával tartozol nekem, canis infernalis.*
A szörnyeteg karmai belemélyedtek a laza talajba. Ugrani készült, vagy méginkább támadni. Pete veszélyben volt, én pedig nem mertem sem kiáltani, sempedig megmozdulni. Be akartam hunyni a szemem. Nem voltam képes végignézni, ahogy egy embert szétmarcangol egy lángoló démon.
Próbáltam Petet szuggerálni a tekintetemmel. Azt akartam, hogy rám nézzen, hogy vegye az adást és fusson, de mindhiába.
Pete egy pillanatra se vette le a szemét a pokolkutyáról, ahogy az állat sem fordította el egyik fejét sem a srácról.
A kutya még tett néhány lépést Pete felé, majd megállt.
– Gyere, te szépség! Beszéljük meg mint boszorkánymester a familiárisával! – Pete széttárta karjait, mire a démon behajlította lábait, majd elrugaszkodva a talatról, egyenesen a fiú felé vetette magát.
– Ne! – szaladt ki a számon a rémülettől csöpögő szó, de már késő volt.
A lény egy ugrással Pete előtt termett, hatalmas állkapcsait széttárta, majd… becsukta azokat, és lefeküdt a kör közepén.
– Jó fiú. – paskolta meg Pete a szörnyeteg fejét. – Potestas mea, potestatem tuam, nos iungit, vinculo inseparabili.* - A pecsét indigó fénye beterítette körülöttünk az egész teret, majd egy villanással később minden újra normálissá vált.
A démon alatt húzódó pecsét helyén fűszálak hajtottak ki, míg teljesen el nem nyelték az egykor odarajzolt motívumokat, ezzel eltünteve minden nyomot az előbbi eseményekről.
Pete a démont figyelte, kezével végigsimított a lény lángoló testén.
– Szép munka, jó csapat leszünk, csak figyeld meg! Arany életed lesz mellettem.
Továbbra is dermedten álltam, ajkaim résnyire nyitva maradtak, a szívem még mindig úgy kalapált, mint egy csapdába esett madár, aki próbál kiszabadulni a kalitkájából.
– Pete? – nyögtem ki, miközben próbáltam visszaszerezni az irányítást a testem felett.
Pete és a szörnyeteg egyszerre néztek felém. A hideg végigfutott a hátamon az üres szemgödrök láttán.
– Szép volt! Gyere! – intett a kutya felé. – Nézd meg! Nyugi, már ártalmatlan. Ő az új familiárisom.
Haboztam. Nem akartam odamenni. Az isten szerelmére az ott egy pokoli, démoni, nem evilági szörny volt, aki… ásított!
Ásított?
– A kutyád ásított. – mondtam olyan természetességgel, mintha tényleg csak egy kutya lett volna.
Végülis az volt. Bőr, szőr, és szemek nélkül, lángoló aurával.
Ever, ilyen helyzetben nem viccelődünk! Még gondolatba se!
El akartam futni, sikítani, sírni, elmenni egy pszichológushoz, de ahogy a lényt figyeltem, képtelen voltam rá.
Pete az imént vakargatta meg a füle helyének tövét, ásított, és határozottan nem tűnt olyan ellenségesnek, mint azelőtt két perccel.
Engedtem a legbetegebb kíváncsiságnak, ami valaha is megkörnyékezett és a kutya mellé sétáltam. Egész aranyos volt, már amennyire egy lángoló csontvázkutya aranyos lehet. Összegömbölyödve feküdt Pete lábánál, két fejét a földön pihentetve, mint aki épp aludni készült.
– Elfáradt. Nehéz napja volt. – guggolt le mellé Pete, majd felnézett rám. – Te jól vagy?
Persze! Már amennyire valaki jól lehet, miután egy démoni lény araszolt el mellette, aztán lett valakinek a familiárisa.
– Szeretnék sikítani, és elmenni egy képzett, sokat látott és hallott pszichiáterhez.
– És ezen kívül?
– Most sírtam el magam egy démoni dög szagától és látványától. Végig néztem ahogy egy random srácra veti magát, aztán most… itt alszik a lábamnál. Kell egy cigi és egy energiaital, de jól leszek.
Pete széles mosolya ragadóssá vált, és bár semmi vicces nem volt a helyzetben, viszonoztam a gesztust.
– Nem is rossz egy beavatatlantól. Tudod mit? Amiért nem ájultál ki, és nem menekültél el, elnevezheted.
– Hogy mi? Ezt?
– Őt! Ne sértsd meg. Érző lények.
– Meg akart enni!
– De az már régen volt!
– Alig két perce volt!
– Az idő relatív, mondták már? Szóval? Szeretnéd elnevezni?
Nem!
– Igen! – Olyan gyermeki izgatottsággal mondtam ki, hogy egy pillanatra meglepődtem. Miért akarnám elnevezni azt az… izét.
Másrészről viszont hány olyan embert ismertem, akinek volt lehetőség elnevezni egy lángoló fenevadat?
Pete felegyenesedett, ujjait végig húzta a démon állkapcsán, majd rám nézett.
– És mi lesz a neve?
– Felician!
– Felician! – ismételtem meg a nevet.
De nem én mondtam ki elsőnek, és nem is Pete.
Felismertem a hangot. Felemeltem a tekintetem, és egy méregzöld szempárral kerültem szembe.
*pokolkutya
* hatalmam a hatalmaddal összeköt kettőnket. elválaszhtatalan kötelékkel.