Egy csapat varjú vágott keresztül a Déli-szárny felett, ahogy hátra hagyták a lassan hideg, majd fagy uralta Angliát. Az élelemhiányt, ezt a veszélyes, kilátástalan időszakot és kerestek maguknak távolabb, napsütötte országokban élhetőbb környezetet.
Legszívesebben velük tartottam volna.
Az emberi elmének megvannak a korlátai. A hivatalos kutatások szerint minden emlék módosításnál vagy törlésnél sérül az agy memóriáért felelős része, de három-négy alkalom még majdhogynem veszélytelen. Azonban az ötödik alkalommal drasztikusan megugrik a kockázati szint. Az agy képtelen teljes mértékben regenerálódni, és az idegsejtek károsodása visszafordíthatatlanná válhat. Ezt követően az emlékek összemosódhatnak, a személyiségváltozások és a hosszú távú memóriavesztés pedig elkerülhetetlenné válik. Az ilyen mértékű beavatkozás nemcsak a memóriára, hanem az érzelmi stabilitásra és a kognitív funkciókra is hatással lehet, így a mentális egészség tartósan veszélybe kerül.
– Szóval szívességet kérsz? Barátit, vagy ne adj Isten… Családit? Tőlem? Ugyan, Erheart, te sem lehetsz ekkora idióta.
– Ever nem félhet tőlem! Csak csináld!
Ez volt Ever ötödik emlék módosítása. Ráadásul az én kérésemre. Utólag megbántam. Ki tudtam volna engeszteni, talán… Talán nem… Számított volna? Nem volt a feladatkörömben a továbbiakban. Megtettem, amit kértek tőlem. Megfigyelés alatt tartottam, minden mozdulatát figyeltem, elkísértem egészen Londonig és… Ezzel véget is ért a Mallory küldetés. Nem számított volna, hogy fél-e tőlem, vagy sem, hiszen többé nem találkozhattunk volna, mégis megkértem egy olyan embert, egy olyan tettre… Mindkettőt gyűlöltem.
Meg akartam neki adni az esélyt, hogy legalább ne félelemmel, hanem szeretettel gondoljon rám. Neki akartam jót. Ez róla szólt, nem pedig rólam. Ráadásul mondhatni csepp volt a tengerben a többihez képest.
Legalább is ezzel nyugtattam magam.
Istent játszani az emberi elme felett…
– Erheart. Nova vár téged.
Felpattantam a székemből és az angyalra néztem. Nem emlékeztem a nevére, szinte újnak számított. Szeretett volna bevágódni, így mindent elvállalt. Egy igazi idióta volt. Megköszörültem a torkom, össze kellett magam szednem. Nem lehettem ennyire amatőr. Ever épségben ideért, lelki vagy testi sérülésektől mentesen, valószínüleg már Demestriusszal is találkozott, nekem pedig ideje volt jelentést tennem Novának.
A konferenciaterem nevetségesen giccses volt. Emlékeztem, amikor először hívattak oda. Teljesen lesokkolt a sok arany és gyémánt, amely szó szerint még az ablakok kereteit is teljesen bevonták. Első ránézésre laikusként pompát, gazdagságot és hatalmat sugárzott, de sokadik alkalommal már sokkal inkább hatott egy pénzét unt milliárdos kölyök magán lakosztályának, sem pedig a Vatikán egyik legfontosabb tárgyalótermének. Az arany kerekasztal, az azt körülölelő húsz, gyémántberakásos, vörös bársonnyal bevont szék, alattuk a vatikán logóját magán hordó fehér és sárga szőnyeg, mind mind el túlcicomázott álomvilág részét képezték. Ennek az álom világnak én voltam a középpontja.
Nova az ablak előtt állt. Szinte fehér haja kontyba volt fogva, amelyből egy hajszál sem merészkedett ki. Tökéletesen vasalt fehér blúzt és fekete, testhez simuló, bokáig érő szoknyát viselt, mint minden nap. Pontosan ugyanúgy, mint minden nap. Nova nem volt egy alacsony nő, de valamiért ezt szerette tetőzni hatalmas magassarkúival.
Talán szeretett volna kitűnni, vagy csak félt, hogy nem kap elég magaslati levegőt.
Mikor beléptem a terembe, nem fordult felém. Tekintetével a kint gyakorló angyalokat tanulmányozta. Gyakran láttam, hogy figyelt minket. Mindenkit egyenként tanulmányozott. Figyelte a mozdulatainkat, hogy elég gyorsak és pontosak-e, a mimikánkat, hiszen a rezzenéstelen arc, és az érzelmek teljes hiánya elengedhetetlen volt számunkra. Azt, hogy milyen gyorsan emelkedik, majd süllyed a mellkasunk, mennyire szapora a lélegzetvételünk az edzések közben. Figyelt, tanulmányozott, következtetéseket vont le, majd ezeket továbbította Rómába.
Engem kifejezetten szeretett szemmel tartani, de megvolt rá az oka, és én ezt elfogadtam. Megköszörültem a torkom, miközben egy lépéssel beljebb ment a teremben.
– Asszonyom.
– Ülj le, Erheart. Egy perc, és hallgatlak.
Nem válaszoltam. Parancsra nem lehet válaszolni. Az ablakkal szemben lévő, legtávolabbi széket kihúztam a helyéről, majd helyet foglaltam benne. Tudtam, hogy Nova meg fogja várni az edzés végét. Legalább össze szedhettem a gondolataimat. Nem sok jelentenivalóm volt, eltekintve az apróbb problémáktól. - amiket hol kérésre, hol egy-egy magánakció keretein belül oldott meg egy olyan ember, akinek semmi keresnivalója nem volt Ever mellett-
Persze ezt nem én döntöttem el, egyszerű, személyes vélemény volt csupán.
– Nos. – Nova ellépett az ablaktól, felém fordult, majd az asztal másik végében helyet foglalt. Egy tollat és egy füzetet húzott maga elé, szürke tekintetét egy pillanatra rám emelte, majd a füzetére pillantott. – Kezdheted.
– Augusztus tizenhetedikén, a kilenc órakkor induló G- EUPH azonosítóval rendelkező személyszállító repülőgéppel utaztam Dublinba. A repülőgép tíz óra nyolc perckor ért földet. Tíz óra huszonötkor az 21-KE-5426 rendszámmal ellátott Renault Kangooval elindultam Maynooth városába, azon belül pedig Lillian Hopkinshoz, a Mill Street negyvenötbe. Tizenegy óra ötvenkét perckor érkeztem meg a célállomásra. Augusztus tizenhetedikén, este tizenegy óra tizenhét perckor kezdtem el a célszemély, Carly Everlice Mallory megfigyelését A Maynoothi St. Patrick's elmegyógyintézetbe… – egy pillanatra elhallgattam. Talán akkor először mondtam ki Ever teljes nevét. Idegenül csengett. Biztosra vettem, hogy ha hallaná, fel pofozna. De nem hallotta, nem hallhatta, és ez így volt rendjén.
– Erheart folytasd. – parancsolt rám Nova. Túl sokáig időztem a gondolataimban, rögtön folytattam.
– Összesen hatvannégy éjszakát dokumentáltam, amelyeket csatoltatni fogok a jelentéshez. Mallory nem produkált a leviatánra utaló sem fizikai, sem pedig mentális jeleket. A lány hirtelen dühkitőréseit és bipoláris zavarát feltehetően nevelőszülei, Henry Erheart és Lucy Hopkins-Erheart elvesztése alakíthatták ki. Mallory zárójelentését, melyben bővebb információkat kaphatnak az állapotáról, csatolom a jelentéshez. A célszemélyt október huszadikán, reggel kilenc óra öt perckor engedték ki, az erre kiküldött személlyel, Dorian Greyyel. A megbízást Demestrius Mallory adta át. A pontos dátum ismeretlen. Mallory október huszadikán, délután egy óra tíz perckor került Lillian Hopkins házába, és az én felvigyázásom alá. – vettem egy mély levegőt. Tudniuk kellett róla, hogy hibáztam. Kétszer is. – Az esti órákban Mallory információt követelt tőlem, amelyet nem adtam át neki. Konfliktus alakult ki kettőnk között amit… Végül Memória törléssel és emlék hamisítással korrigált… A beavatkozást Dorian Grey végezte. – ezután elhallgattam.
Nova tágra nyílt szemeit rám emelte, miközben abbahagyta a jegyzetelést.
– Ugye ez csak egy rossz vicc, Erheart.
– Nem, asszonyom. Mentségemre szóljon, hogy Grey öntörvényűen cselekedett, semmiféle felhatalmazást nem kapott.
– Mallorynak ezidáig háromszor másították meg az emlékeit. Ezzel együtt négyszer. Erheart. Volt még ezenkívül bármiféle beavatkozás Mallory eméjébe?
Figyelnem kellett minden mozdulatomra. Volt, de ha ez kitudódik, Evert elviszik, és az egész memóriáját újra formálják, hogy ne hulljon szét. Mikor elköszöntem tőle, rendben volt. Nem láttam rajta a szétesés jeleit, összeszedetten beszélt, és bár félt, mégsem éreztem úgy, hogy bármelyik pillanatban darabokra hullhat. Erős lány volt, nem hittem benne, hogy baja eshet az ötödik memória törlést követően. Nem lett baja, így talán nem is kellene…
– Nem, Asszonyom.
Nova tekintetében gyanakvás bujkált. Nem hitt nekem, és ez nagy baj volt. Valahogy ki kellett magyaráznom, így hát folytattam.
– Malloryt az éjszakai konfliktus után nem érte semmiféle negatív behatás. A reptérre való, majd onnan Londonig tartó út eseménytelenül, neutrálisan telt. Grey sem okozott fennakadásokat, a kommunikáció hármunk között igencsak minimalizálódott. Mallory lelki állapotát főként az új helytől és új emberektől való félelem jellemezte, amellyel nem volt több dolgunk.
– Ezt örömmel hallom, Erheart. A Vatikán külön figyelmet szeretne fordítani Mallory testi és lelki állapotára, hiszen a leviatán a történelemben most először van ilyen sok ideig egy gazdatestben. Ráadásul egy egészséges, aktív gazdatestben. Nem engedhetünk meg hibákat. Nem hullhat szét a tudata ostoba veszekedések korrigálása végett.
– Nem lehet, hogy tévednek? Lehetetlen, hogy abnormalitás nélkül, tizenhét évig egy egyszerű emberi testben meg-
– Ezért örülök, hogy az Erheart család halálával a Phoenix Akadémiára került a lány. A leviatán elengedhetetlen Mammonnak a kapukhoz, így viszont nem csak ő tudja szemmel tartani, hanem mi is. Be kell valljam, voltak kétségeim afelől, hogy képes leszel-e helytállni ezen feladatodban, de örömmel látom, hogy remekül végezted a munkádat. Azt hiszem elég is a kitérőkből. Folytasd a jelentést.
Én pedig folytattam. Két órát ültem ott, és jelentettem le minden lépésünket, minden lélegzetvételünket. Beszámoltam Ever állapotáról, Grey ott létének hatásáról, Lillian néniről, mindenről, amit tudni akartak. Mindezt pedig úgy kellett megtennem, mintha nem ott nőttem volna fel, nem az én szüleim haltak volna meg, nem az én húgom került volna a célszemélyek listájára. Nova azt akarta, hogy bizonyítsak, én pedig megtettem. A hűségem a Vatikáné volt, nem az egykori családomé, az érzelmeim pedig már nem léteztek, mert a sorsom csak akkor teljesülhetett be, ha minden érzelmi kapcsolódásomat hátrahagyom.
Tettem, amit tennem kellett.
Miután végeztem a jelentéssel, Nova nem kérdezett többet, csak intett, én pedig elhagyva a termet, újra a nyüzsgő folyosón találtam magam.
Sugdolózások halk nesze töltötte meg a folyosót. Az angyalok csapatokba verődve pletykálkodtak, miközben az ablakokon át az Akadémiát figyelték.
– Omen! – ragadtam ki az egyik pletykacsapatból a fiút.
Omen volt az első, akiben megbíztam a Déli-szárny lakói közül. Az esetlen, szemüveges srác ugyan borzasztó volt harcosnak, de barátnak annál jobbnak mutatkozott.
Omen ijedten pislogott fel rám, majd, ahogy rájött, ki vagyok, széles mosollyal ölelt át.
– Mans! Üdv itthon. Milyen volt kicsit nosztalgiázni?
– Remek. – ütögettem meg a hátát, majd eltoltam magamtól – Figyelj csak, mit néz mindenki?
– Az egyik Akadémista az előbb ellopott egy pokolkutyát. Egy pár felderítő utána ment. Reméljük elkapják. Az a dög még nem volt megszelidítve.
– Miért volt egy cseszett pokolkutya itt?
– Familiárisa volt valakinek. A gazdája nemrég meghalt szóval most kezdték csak a képzését. Öregem, ebből baj lesz, én mondom neked. Az a dög egy igazi szörnyeteg!
– A francba… – megveregettem Omen vállát, hálám jeléül, hogy jó pletykáshoz híven elmondta a problémát, majd rohanni kezdtem az Akadémia felé.