Nem érezhetsz fájdalmat.Nem érezhetsz félelmet.
Nem érezhetsz bánatot.
Nem érezhetsz dühöt.
Nem érezhetsz.
Nincs család, nincsenek barátok.Csak a sorsunk létezik, csak a feladatunk számít.Két évig sulykolták belém, és úgy tűnt, elérték a céljukat. Ott álltam nénikém házában, és rezzenéstelen arccal figyeltem a mostoha testvéremet, aki úgy lapátolta a reggeli müzlit a szájába, mint aki egy hétig éhezni kényszerült.A testvérem. A húgom. Még csak a vér sem kötött hozzá.
A porhüvelyem biológia szülei fogadták örökbe a lányt, még tizenkét évvel ezelőtt. Akkoriban semmit nem tudtam az egészről. Ők lányukként, én pedig testvéremként szerettem. Így nevelték, így neveltük fel a látszólag árva lányt. Úgy nőttem fel, hogy szeretnem és védenem kellett, és mindkettőben helytálltam. Olyanok voltunk, mint egy igazi család. Szerettem őket, anyát, apát, a húgomat...
Azóta sok minden változott.A szeretet gyengeség, emberi vonás. Te viszont nem vagy ember, Mikael.Ever múlt éjjel válaszokat várt tőlem. Válaszokat, amiket nem adhattam meg neki. Nem tartozott a feladatkörömbe. Érthető, hogy dühös lett, viszont nekem ezzel csak plusz feladatot adott.Maradj a bizalmába,Nem mintha megérdemeltem volna. A szavai mind igazak voltak, és ami még jobban zavart. Fájtak. Nehéz az érzelmeket magad mögött hagyni, ha emberként élsz és létezel, emberként gondolkodsz, kelsz fel, majd fekszel le, aztán egyik napról a másikra ez megszűnik létezni.Főleg, ha a családodról van szó.
Figyeld meg, dokumentálj, majd ha visszatértél, a tanács elé járulsz és beszámolsz mindenről. A lány értékes Mammonnak, szemmel kell tartani.És én megtettem.Ever nem produkált a hirtelen dühkitöréseken kívül semmi szokatlant. Amíg az intézetbe tartották, minden éjjel figyeltem, de semmi abnormálisat nem tapasztaltam, az esetenként motyogásán, értelmetlen karattyolásán kívül.
Everben ha ott is volt a Kulcs, semmi jelét nem mutatta.
Csak egy átlagos tinédzser volt, aki elvesztette a biztonságot jelentő közegét.
Mindenét elvesztette, de senkinek nem számított. Senkit nem érdekelt, senki nem tett semmit. A cél szentesíti az eszközt. Hiszen csak egy civil, és egy leszámolt angyal halt meg azon az éjjelen, így viszont a potenciális Kulcs szem előtt lesz.
Mindent a célunkért teszünk. Ez ad értelmet a létezésünknek.Minden, amit tehettem, az egy hatalmas színjáték volt. Csakhogy én nem tudtam színészkedni.És fájt.
Jobban, mint engedhettem volna.
– Jó reggelt. – A magasba emeltem egy ruhákkal megpakolt szatyrot, mire Ever teli szájjal rám mosolygott.– Ho heggeht! – Ever leerőszakolta a szájában tartott nagy kanálnyi gabonapelyhet, majd lankadhatatlan mosollyal az arcán eltolta magát az asztaltól és felém rohant. – Mit kapok?
Gyanakvóan méregettem, miközben kikapta a kezemből a zacskót, és elkezdett kipakolni belőle– Azt a, vettél ruhákat? Te vagy a legjobb, végre nem leszek csöves! Köszi, köszi, köszi, köszi!Béke ajándéknak szántam, de úgy tűnt, hogy megbékélt.
Talán túlságosan is.
– Nem akartam, hogy leégesd magad az első napodon, plusz béke ajándék. A tegnap este miatt.
A kezeimet a zsebeimbe mélyesztettem és vártam a reakcióját. Valami nem volt rendjén, de reménykedtem benne, hogy tévedek.Ever bamba arckifejezéssel emelte fel a tekintetét a zacskóból. Oldalra biccentette fejét és gondolkodva végigmért.– Mármint? Ó! Azt a, te kérsz bocsánatot? Igazából csak kiakadtam. Lillian néni képes felidegesíteni, és nem akartam jelenetet rendezni. Így is kellemetlen volt az egész, nem tudom, miért kellett ölelgetnie. Majdnem megfojtott.Nem tévedtem.– Tudom. – Sóhajtottam – De ezek szerint felvidítottalak. Most már nem mondhatod, hogy sose kapsz tőlem semmit. – Széles mosolyt varázsoltam az arcomra, amit Ever boldogan viszonzott.– Reggelit? Lillian néninek van egy csomó dugi gabonapelyhe.
– Amíg vásároltam, ettem egy hamburgert, szóval kihagyom. – Vontam meg a vállam – Apropó Lillian néni. Hol van?
– És nekem nem hoztál? Te szemét kis... – Ever dünnyögött valamit az orra alatt, aztán válaszolt a kérdésemre – Valami barátnője elhívta pletykálni. Azt mondta, már nem ér vissza, mire elmegyünk, de üdvözöl.
– Hah, érdekes.
– Ugye? Nem is tudtam, hogy vannak barátnői. Vajon ők is születésnapi tortának hiszik magukat?
Bárhogy is számoltam, az a féreg majdhogynem egy teljes városnak mosta át az agyát, beleértve Evert és most már Lillian nénit is.A faliórára néztem.
Fél nyolc volt. Amint az információ eljutott a tudatomig, a ház elől hangos dudaszó ütötte fel a fejét.
Nem úgy volt, hogy a reptéren találkozunk?
Everrel együtt az ablak felé fordultam. Bár a csipkés függöny sokat takart, még így is átütött rajta a Bentley matt fekete színe.A kezem ökölbe szorult, de gyorsan enyhítettem a szorításon. Nyugalom, minden rendben lesz. Vagy rendbe hozom. Mindent rendbe lehet hozni.
– Ev, öltözz át, és kint találkozunk. Ha nem muszáj, ne vasald a hajad egy órán át. – Próbáltam nem parancsolóan hangzani, de nem voltam benne biztos, hogy sikerült. Nem mintha számított volna.
– Nem megyek így emberek közé! – Mutatott halványan göndörödő, szénaboglyaként szerteágazó hajára. Felnevettem.
– Így is úgy is csúnya vagy, szóval siess. Nem akarom hallgatni fél órát annak az idiótának a dudálását.
Ever még egy pár pillanatig az ablakon át a kocsit figyelte - vagy a belőle éppen kiszálló sofőrjét - majd hangos, drámai sóhajjal elindult a lépcsőn felfelé.
Vártam, amíg maga mögött becsukat az ajtót, ezután pedig kirontottam a házból, és meg sem álltam a férfiig.
– Mi a fenét csináltál Everrel? – Fakadtam ki, talán a megengedettnél jobban.
Nem érezhetsz dühöt.– Neked is szép jó reggelt, Erheart. – A hangja pont olyan unottan csengett, mint amilyen a tekintete volt.Nem mintha meglepett volna.
– Mit. Csináltál. Everrel?
A férfi a csuklóján lévő karórát igazgatta, miközben tekintetével körbenézett, megfigyelt mindent, majd csak ezután méltatott válaszra.
– Ha tárgyilagos akarok lenni, akkor helyretettem az emlékeit megboldogult nevelőszülei halálát illetően.
– Nem, nem csak ennyi. Ne nézz hülyének, Ever most...
– Á, igen. A tegnap esti veszekedéseteknek sok következménye lett volna. Carly egy kissé... túl impulzív személyiség, nekem meg nincs szükségem plusz problémákra, ahogy, feltételezem neked sem. Maradjunk annyiba, hogy az éjszakát átaludta. Csendben, gondoktól mentesen, abban a hitben, hogy a drágalátos bátyja igenis látogatta volna, csak épp nem engedték be hozzá. Ne fáradj a hálálkodással. – Végre abbahagyta a karórájával való szórakozást, de ahelyett, hogy felnézett volna rám, elővette a telefonját, és azzal kezdett el foglalkozni.
Bárcsak ott helyben...
Uralkodj magadon, amíg el nem jön a nap.– Tele nyomtad az emlékeit hazugságokkal!A férfi a szemeit forgatta. Túl sok teret kapott, ahhoz képest, hogy ki volt. Sok mindent nem értettem, de az egyik legnagyobb talány mégis ő volt, vagy méginkább az őt övező értelmetlen védelem.
Minden lépését hullák keresztezték, minden tette visszafordíthatatlan károkat okozott.
A Vatikán mégsem tett semmit.És így én sem tehettem semmit.
– Annak a lánynak szinte az egész agya hazugságokból, vagy épp semmiből nem áll. Az első öt éve üres, az elmúlt hetei pedig elviselhetőbb forgatókönyvet kaptak. Mond, mivel lennél előrébb, ha mindenre emlékezne?– És te mivel vagy előrébb, hogy nem emlékszik?
A férfi nem válaszolt, helyette átnézett a vállamon és kinyitotta az anyósülés ajtaját.
– Még mindig szerelmes vagyok ebbe a kocsiba. – Ever már-már abszurd boldogságtól zengő hangjára összeszorult a torkom. A lány emlékeinek a legapróbb betűs részeit is átírta az az elmebeteg, Mintha az emberi elme egy egyszerű játékszer lenne, egy Lego, amit úgy rakosgat és cserél, ahogy csak akar.
Ha nem is ölhettem meg akkor, egy jól irányzott ütést igazán megérdemelt volna.
Vagy egy kés szúrást. Esetleg egy kardét. Kétszer, háromszor... Csak a biztonság kedvéért.
– Mans, ha leteszem egyszer a jogsit, veszel nekem egy ilyet?
– Legfeljebb egy rózsaszín bogarat kapsz.
– Kapok egy bogarat? – Ever csillogó szemekkel nézett fel rám, miközben az egyik keze már az anyósülésen pihent.
– Úgyse lesz jogosítványod, Ev. – Gúnyos mosolyt villantottam felé, de ő már volt annyira edzett, hogy figyelmen kívül hagyta.
– Soha ne mondd, hogy soha! A dark weben lehet venni. Egy ismerősöm ismerőse mondta. Kubából hozzák, és tökre olyan, mint az igazi.
– Miért akarsz Kubából jogsit? – Érdeklődtem.
Hangos torokköszörülés vetett véget a gyerekes beszélgetésünknek.
– A gépünk negyven perc múlva fel száll.
Everrel rá néztünk, majd egymásra.
Lefagyott a mosoly az arcáról, a helyére pedig egy ismerős ábrázat került.
Félt.
Emlékeztem, amikor apa hazahozta. Emlékeztem arra a rettegő arckifejezésre, ami órákon át ott maradt azon az apró, pufók kislányon. Emlékeztem, amikor Sunderlandből Maynoothba költöztünk. Ugyanolyan rettegéssel bámult maga elé egész úton, és az új házba költözés után még napokig képtelenség volt kirángatni abból az állapotból. Ott, Lillian néni háza előtt állva pedig ugyanazt láttam, mint akkoriban.
Ever félt. Sőt, mi több, rettegett.
Félt az új helyektől, az új emberektől, a kérdésektől, az ismeretlentől.
Ráadásul már tudta, hogy visszakerül az apjához.
Az apjához, aki eldobta őt sok évvel ezelőtt.
Az élete egy ingatag kártyavár volt, ami folyamatosan eldőlt, ő pedig egymaga képtelen volt újjáépíteni.
Én pedig nem lehettem mellette, hogy újjáépítsem neki.
A férfi kettőnk közé hajolt, arccal Ever felé, egyik kezével a kocsi tetejének támaszkodott, a másikban a kulcsait pörgette.
– Mi lesz, Hercegnő? Beszállsz magadtól, vagy magam dobjalak a kocsiba?Ever hátrébb lépett, kezeit megadóan a feje mellé emelte.– Magánszféra, haver! Jesszusom, szabad országban élünk!– Persze. Szabad döntened. Magadtól, vagy...Több se kellett Evernek. Bemászott az ülésre, majd magára csukta az ajtót és az ablakra tapadva figyelt minket.Istenem, csak ne nyálazza össze az ablakot. Nem volt kedvem hallgatni még azt is.
Tétovázva álltunk a férfival egymással szemben, várva, hogy a másik mozduljon. Végül ő előbb engedett. Beszállt a kocsiba, majd miután én is becsuktam magam mögött az ajtót, elindultunk a repülőtérre.