Napfényes reggel, a madarak csicseregtek, egy menő kocsiba szeltem át Maynooth ronda utcáit, új pólóm volt, kaptam a reptéren fánkot és narancslevet, és még a telefonomat is visszakaptam épségben. Mi baj lehetne?
– Nem. – jelentettem ki, miközben letuszkoltam a fánkot a torkomon.
Bár élvezhettem volna az ízét. Eper, egy csipet vaníliával. Egyszerűen csak rohadt finom volt.
– Én. Nem. Szállok. Fel. Arra a szarra. – felváltva figyeltem a két gardedámom.
Manson az orrnyergét masszírozva csóválta a fejét, Grey pedig egy méteres kört rótt plafonra szegezett tekintettel.
Mit vártak? Hogy megölessem magam? Hahó, a repülés veszélyes! Nem sok mindentől féltem, de a repülés köztük volt. Tudtam, hogy ez lesz, csak éppen nem gondoltam, hogy tényleg.
– Egy órás út, Ever, nem fogsz meghalni benne. – mondta Manson.
– A legtöbb repülő a felszállás utáni első fél órában hibásodik meg, és zuhan le. Nem. Nem szállok gépre. Vannak más lehetőségek is! Busszal, vonattal, vízen át.
– Ha már itt tartunk, a hajó is el tud süllyedni. A nyílt vízen sincs több esélyed a túlélésre. – Grey hangjából csöpögött a szarkazmus, de én abban nőttem fel, lepergett.
– Ezért kell vinni úszógumit, Grey! Ezt mindenki tudja. Ha elsüllyed a Titanic, még mindig ott a jó öreg kacsás úszógumi. Viszont, ha a repülőgép lezuhan, akkor elégsz a francba, és meghalsz. Nem nőnek szárnyaid, hogy azokon haladj tovább és olyan magasból nincs az az ugrálóvár, ami megmenthet. Szeretnék biztonságosan utazni, hogy épen és egészségesen mehessek a fickó elé, aki megcsinált egy részeg éjszakán. Bár igazából bármilyen indok jó, hogy életben maradjak.
Elhelyezkedtem törökülésben a padlón és tüntettem. Tüntettem, a szabad választás jogáért, és azért, hogy ne kelljen az utolsó földi perceimet egy lángoló turbina bámulásával töltenem. Láttam a végső állomást, és néztem a Discovery dokumentum sorozatát, ahol lezuhanó repülőket mutattak. Tudtam, mi várna rám, ezt pedig nem engedhettem. Én nem akartam meghalni! Még olyan fiatal voltam, előttem állt az egész élet!
Hogy legyen hetven macskám, öt hörcsögöm és két alpakám, ha lezuhanok egy kurva repülőgéppel?
Grey úgy tűnt, megunta a tüntetésem. Leguggolt elém, alkarját a térdein támasztva, olyan arcot vágva, mint aki készen áll kompromisszumot kötni.
Ő volt az én emberem.
– Szóval nem szállsz fel a gépre?
Csóváltam a fejem elégedetten mosolyogva. Van más mód, és ezt ő is tudja. Megmenti az életem. Mégse olyan rossz ember, csak kicsit morcos. Megbocsátható.
– Sajnálom, de két lábbal járok a földön, és ezzel a jó szokásommal egy percre sem vagyok hajlandó fel-
A diadaltól zengő monológom úgy szakította félbe a férfi, ahogy azt soha senkinek nem szabadna, kiváltképp nem egy hölggyel.
A hónom alatt felemelve a vállára tett, majd elindult velem a csekkolók felé. Mintha egy zsák krumpli volnék, akit oda cipelnek, ahova akarnak. A fejem égett a megaláztatottságtól és a dühtől. Csak úgy felkapott, mint valami rongyot. Felkapott, és cipelt!
– Hé… Hé. Héé! Segítség, elrabolnak! – kiabáltam, kapálóztam, ütöttem, karmoltam, még a harapáson is elgondolkodtam, de még csak nem is reagált. Olyan szilárdan fogott, mintha meg se mozdultam volna egész idő alatt.
– Halkabban, Hercegnő, mindenki téged néz.
Lekezelően beszélt, unottan, és még én kezdtem el szégyellni magam tőle.
Haló? Egy egy napos ismeretség után a vállára dobott, elrabolt és még én legyek csendben? A filmekben ezután mindig valami romantikus következett, de ebben semmi romantika nem volt. Egy darab hús voltam, ami a vállán lógott, és vitte egyenesen a vágóhídra.
Felemeltem a fejem, amennyire tudtam. Manson szorosan haladt mögöttünk, olyan fejet vágva, mint akin mindjárt eluralkodik a hisztérikus nevetés.
Elárult, ki akart nevetni, élvezte, hogy megszégyenít egy idegen férfi! Meg sem próbált segíteni, sőt, szóvá sem tette, hogy azért a lófasznak is van ám vége! Mintha nem látott volna semmit, úgy nézett oldalra, ajkai szélén megbúvó mosollyal.
Áruló volt. A szó legfájdalmasabb és legmélyebb értelmében. Mégis hogy tehette?
– Ti összebeszéltetek? – fenyegetően ráemeltem a mutatóujjamat, de nem hatotta meg.
– Nem, de tény, hogy nem maradt sok időnk, te meg makacs vagy.
– Ember, egy random fickó vállán zötykölődök! Valaki segítsen már! – körbe néztem, majd megláttam a szemem sarkából a biztonsági őrt.
Megmenekültem! Ő biztosan segít, hiszen ez a dolga.
– Heló! Üdv, hé, nézze, elég szar helyzetben vagyok, látja? Nem ismerem ezt a pasast, a bátyám meg nem csinál semmit. Nem akarok repülni, mert le fogunk zuhanni és…
De az őr nem reagált rám, sőt, mi több, nem is nézett rám.
Egy öltönyös férfi vállán lógtam, de még csak nem is méltatott egy pillantásra sem. Ilyen létezik? A kezeimmel kapálóztam előtte, de ő csak végig húzta a detektorát Grey körül, majd átengedett minket.
Mintha nem is léteznék.
Mi történik?
– Ezt láttad? – fordultam Manson felé
– Mit?
– A fickót! Az őrt! Rám se nézett, pedig elég feltűnő vagyok szerintem.
– Gondolom látott már rosszabbat is.
– Ezt te se hiszed el, ugye? Ne már, ez baromi megalázó, ha egy köcsög is volt, legalább mosolyognia kellett volna, de semmi! Jézusom, Mans, lehet, hogy már meghaltam? Egy szellem vagyok és csak te látsz?
– Ev, nyugi, nem haltál meg. Biztos fáradt volt, vagy mondom, látott már rosszabbat is. Ez egy repülőtér, ne akard tudni milyen emberek mennek át nap mint nap azon a fémdetektoron.
– De én extrém eset vagyok, baszki!
– Ha még egyszer megrúgsz, extrém gyorsan fogsz a beton felé repülni.
Grey mély hangjára összerezzentem, pedig szinte suttogta a szavakat. Normális esetben "Már csak azért is!" alapon rúgtam volna egy embereset, de ehhez még én se voltam elég bátor, sem bolond. A férfi bizonyította, hogy nem csak a levegőbe beszél, így jobbnak láttam elernyedve hagyni, hogy cipeljen. Talán, ha azt hiszi, hogy meghaltam, letesz, és elmennek nélkülem. Majd később írok Mansonnak, hogy nincs baj, jól vagyok, csak remekül játszom a halottat.
Annyira jól ment a tetszhalott, hogy majdnem elaludtam. A kellemes rázkódás, a repülőtér monoton zaja és Grey borsmenta és narancs illata lassan eltompította a dühömet. Egy olyan nyugtató légkört alkotott körülöttem, hogy képes lettem volna egy egész életet átaludni abban a helyzetben.
Álmodtam. A kupola alatt voltam, a szoba úgy nézett ki, mint Lillian néni kertje. Levendula illat szállt a levegőben, a hintaágyban feküdtem és…
Hirtelen kemény talajon koppant a fejem.
– Horkolsz.
Grey fintortól torzult arca takarta el az égboltot. Felkeltem és körbenéztem. A reptéren voltunk, körülöttem utasok jöttek és mentek, a reptér dolgozói szorgosan hordták a poggyászokat, én meg a földön ültem.
Tényleg ledobott a betonra!
– Miért tettél le? – méltatlankodtam, pedig, lássuk be, nem cipelhetett örökké.
– Mert már csengett tőled a fülem, illetve meg is érkeztünk.
– Nem értem, hogy tudtál így elaludni. – Manson segítő kezet nyújtott, amit örömmel fogadtam el.
Leporoltam a nadrágom, közben fogódzkodtam Manson kék kockás ingébe. Úgy éreztem magam, mint aki egy hetet átaludt. Azt se tudtam volna megmondani, milyen évet írunk. A sok stressz, és repüléstől való félelem minden energiámat elvette. Naná, hogy képes voltam így elaludni.
– Én nem aludtam, hanem tetszhalott állapotot színleltem. – hazudtam. Nos, félig. A terv ez volt, a kivitelezés meg elcsúszott valahol két pislogás között.
– Van egy jó meg egy rossz hírem. – kezdett bele Grey. – A rossz, hogy megsüketültem a tetszhalottságodtól, a jó, hogy pont időbe keltél fel. Itt a gépünk. – biccentett a fejével oldalra.
Láttam már repülőgépeket. Az égen, a filmekben, mesékben, képregényekben, de azt a rohadt, micsoda szörnyetegek élőben! A gép akkora volt, mint száz elefánt egymásra állítva. Egy égi monstrum, egy csillagromboló, egy…egy…
– Egy tonnás gyilkológép. – nyögtem megrökönyödve. – Erre nem vagyok képes…
– Lassan befejezheted. Megyünk, és kész. – Manson hangja furcsán kimérté vált, miközben mélyet sóhajtott. Úgy éreztem, hogy kezd elege lenni a szenvedésemből, de én nem akartam elfogadni a tényt, hogy repülnöm kell.
– Mans, nagyon szépen kérlek, ne kényszeríts rá. Nézd már meg, ez hatalmas! El fogok veszni benne. Mire kijövök a vécéről, már zuhanni fogunk!
– Ev, figy-
– Nem akarom, hogy itt érjen a vég, mi lesz így velem? Még gyerekkoromba se mertem az álló gépbe beszállni, pedig csak egy mini makett volt!
– Kérlek, cs-
– Egy túlélő vagyok, Manson, ez lehet egy rossz ómen is! Talán felborítottam az élet rendjét, amikor túléltem a balesetet.
– Ever…
– A karma el fog jönni értem, meg fogok halni, nem akarok meghalni! Nem tudok repülni!
– Ever!
– Könyörgöm, engedj vissza Lillian nénihez, nem fogom kibírni! Meg fogok halni, és te lelkeden fog száradni az egész! Meg fogsz ölni, Manson! Nem akarok ott kikötni, ahol anyáék!
– HALLGASS! – kiáltotta el magát Manson, úgy, ahogy ember nem képes rá.
A szavak belém fagytak, a levegővel együtt, amit még épphogy magamba tudtam szívni. Sokszor kiabáltunk egymással. Szinte mindig. Ez normális volt, rá szóltunk a másikra, ordítottunk és üvöltöttünk. Olyan is volt, hogy nem is szavakat, csak egyszerű artikulálatlan hangokat adtunk ki. De ez más volt. Manson hangja mélyebb volt, mint amit megszoktam. Érdesebb és dühtől torzult. Ez nem a bátyám hangja volt. Vagy legalábbis nem azé, akit ismertem. Egyik pillanatról a másikra felejtettem el a repüléssel kapcsolatos aggodalmaim. Egy gyereknek éreztem magam, akivel az utcán üvöltöznek. Egy gyereknek, aki nem adhat hangot a véleményének, akit a puszta szavakkal le lehet igázni, de még ez sem írta le azt, amit éreztem.
A karjaimmal öleltem át magam, miközben léptem egyet hátra. Összezavarodtam, ahogy Manson rideg tekintetét figyeltem. Nem tudtam, ki az, aki előttem áll, de bárki is volt, az nagyon messze állt a bátyámtól. Mintha egy szörnyeteg üvöltött volna rám, akinek aztán a szemébe kellett néznem. Nem mertem megszólalni, nem mertem sírni, nem mertem megmozdulni. Féltem. Nem a repüléstől, nem a haláltól, hanem attól, aki velem szemben állt.
Soha nem hallottam még olyan vérfagyasztó hangot azelőtt. Parancsoló, dühös hang volt, amely túlmutatott azon, amit az emberi fül képes felfogni.
A maradék biztonságérzetem, amit ő adott, végérvényesen szertefoszlott. Mi történt?
– Szép volt, Erheart.
Grey gúnyolódása épphogy csak elért a tudatomig. Hogy tudott ilyen könnyen…?
– Én… Azt hiszem… Talán, szóval… – nem tudtam összeszedni a gondolataimat. Kusza gondolatok lepték el az elmémet. Sötétek, félelmetesek, nyugtalanítóak. Minden pillanatban mást akartam mondani, miközben újra és újra ugyanazok a szavak próbálták elérni a számat.
Ki vagy te?
Végül nem mondtam semmit. Jobbnak láttam a hallgatás burkába menekülni.
Mi a franc volt ez?
A repülőgép felé fordultam. Mellettem a reptér dolgozói az utolsó poggyászokat rakodták a gép tárolójába. Senki nem rémült meg úgy, ahogy én, és senki nem is nézett ránk. Mintha csak én hallottam volna, de ez lehetetlen volt. Grey is hallotta, mégha nem is hatotta meg. Hallania kellett mindenkinek. Egy elszabadult szörnyeteg hangja volt. Képtelenség, hogy senkinek nem tűnt fel. Ha nem éreztem volna azt, hogy kicsúszik a talaj a lábam alól, talán oda mentem volna megnézni, hogy a laptopom és a cuccaim egy helyen vannak-e, de a kezeim és a lábaim remegtek a sokktól.
El akartam tűnni a szeme elől, mindenki szeme elől. Nem akartam tovább ott lenni, vagy bárhol lenni.
Meg akartam halni.