Chapter 8 - 8. Fejezet: Ever

Se telefon

Se tévé

Se laptop

Se zene

Se szexelő macskák az ablak alatt.Ráadásul az egyet papucs, amit találtam, rózsaszín.

A telefonom nélkül semmi időérzékem nem maradt. Az ablakon beszűrődő, majd egyre haloványabb napsugarakból ugyan tudtam valamelyest tippelgetni, de miután a hold átvette a helyét, teljesen összemosódtak a percek és talán az órák is. Az ágyon forgolódtam, mint valami harci sebesült, akinek nem adtak fájdalomcsillapítót. Éhes voltam, egy elnyúlt sárga pólóban és egy fehér sortban feküdtem, ráadásul pisilnem is kellett.

De nem mentem ki.

Nem mehettem ki.

Egyszer hallottam, ahogy Lillian néni az ajtó előtt ácsorgott, de Manson erélyesen rászólt, hogy hagyjon, így végül senki nem jött be hozzám.

Nem is kellett, nem voltam rájuk kíváncsi.

Persze azért jól esett volna, főleg Mansontól. Az isten verje meg azt a kétméteres majmot! Azt hittem fontosabb vagyok neki, de ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna. Nem, Mansonnak nem hiányoztam, ahogy anyáék se. Biztos, hogy nem hiányoztunk neki, máskülönben eljött volna meglátogatni minket. Se egy látogatás, se egy telefon, egy levél vagy egy ajándékcsomag, majd volt képe beállítani Lillian nénihez, és úgy tenni mintha rászorulnék a sajnálatára. Legszívesebben az ablakon át dobtam volna ki a szűrét. Persze, nem biztos, hogy fel tudtam volna emelni, de gondolatban teljesen reális és kivitelezhető megoldásnak tűnt.

Mély sóhaj hagyta el a számat.

Szerettem volna aludni az egészre. Hetekig nem történt semmi, a napjaim monoton szürkeségben teltek és múltak, aztán megjelent egy magas idegen, és minden a feje tetejére állt.

Dorian... Kíváncsi voltam, vajon hol lehet most. Igazán elbúcsúzhatott volna, annyira mégsem idegesíthettem, vagy mégis? Ráadásul annyi kérdésem lett volna. A vér szerinti szüleimről, az iskoláról, hova megyek pontosan, mire számíthatok, mi vár rám, mi lesz velem ezután?

Milliónyi kérdés kavargott bennem, de választ egyikre se kaptam.

A gondolataimból hangos koppanás rázott fel

Majd még egy, és még egy.

Kopp, Kopp, Kopp

A szoba ablakán még a sötét ellenére is tisztán kivehető volt, ahogy apró kavics darabok ütődtek, majd pattantak le.

Kopp, kopp, kopp

Egy ideig csak figyeltem, majd a huszadik kavics koppanására felültem és az ablakhoz mentem. Próbáltam a csukott ablakon keresztül kiszúrni a támadómat, de egy újabb kavics hangos koppanása után rájöttem, hogy így nem fog menni. A zaklatóm közvetlen az ablak alatt állt. Épphogy csak kinyitottam az ablakot, mire az éppen érkező kődarab homlokon talált. Hangos káromkodásomat csak egy valami múlta felül. Manson nevetése.

Manson.

Mansont szinte teljesen elrejtette az éj sötétje. Fekete pulóvere és sötét nadrágja már-már kémeket megszégyenítő módon olvadtak bele a környezetébe. Csupán vörös hajkoronája, és az éjszaka sötétjében már-már izzó kék szemei adtak táppontot. Nem tudtam kivenni az arcvonásait, de az előbbi nevetéséből kiindulva, szinte biztos voltam benne, hogy vigyorog. Azzal a szarkasztikus, gúnyolódó vigyorával néz fel rám.

– Jaj, de gonosz valaki. Nem vetted be a nyugi tablettád?

– Húzz innen, nem vagyok rád kíváncsi. Áruló vagy!

– Kit árultam el?

– A népedet, a hazádat, engem!

– Kár. Pedig van nálam egy energiaital. Gondoltam...

Nem vártam meg, míg befejezi.

Jézusom, az idejét nem tudtam, mikor ittam utoljára energiaitalt.

Persze még mérges voltam rá, nem bocsájtottam még meg neki, de volt valamije, ami engem illetett, és képes lett volna meginni helyettem.

Nem voltak ruháim, a kórházi köntösöm pedig biztos voltam benne, hogy nem fogom felvenni újra. Kíváncsi lettem volna, hogy mégis hogyan képzeltem, hogy nem öltözök át, mielőtt elhagytam az intézetet? Hiba volt, hatalmas hiba, ami miatt egész maynoothot átutaztam egy szál ronda köntösben, és még annyi eszem se volt, hogy a házunkban átöltözzek, de már mindegy volt. A szobában talált régi, agyon használt ruhák többek voltak, mint a semmi, bár nem sok meleget adhattak a kinti hideg elől.

A cél nemesíti az eszközt, ráadásul válaszokat ígért. Ezzel ösztönöztem magam, ahogy lábujjhegyen kiosontam a szobából, miközben minden erőmmel azon voltam, hogy csoszogjak a túlméretes papucsomban. Mivel a ház már teljesen sötét volt, biztos voltam benne, hogy nénikém már rég alszik, és nem akartam felébreszteni.Bár, ha nem kelt fel az üvöltözésünkre, akkor a csoszogás nem sokat nyomhatott a latba.

Manson a hátsó kert elején állt, és a csillagokat figyelte elmélyülten. A tekintete nyugodt volt, mintha a gondolatai messze járnának, mintha a csillagok beszélnének hozzá, ő pedig csöndesen figyelné minden szavukat. Kaptam az alkalmon. Úgy közlekedtem, mint egy vérbeli kém. Minden bokor és fa mögött elbújtam egy pillanatra, búvóhelytől búvóhelyig haladtam, hogy még véletlenül se vehessen észre. Lassan lépkedtem, az egyik fa mögött még a papucsomat is levettem, nehogy elessek benne.

Amikor már csak egy karnyújtásnyira voltam tőle, hirtelen megmozdult a feje, majd mielőtt bármit is reagálhattam volna, már a hónom alatt erőse fogva a levegőbe emelt.

Felsikoltottam, kapálóztam, próbáltam a kezemmel vagy a lábaimmal megütni vagy megrúgni, de a karja túl hosszú volt, és túl messze tartott magától.

– eressz el te majom!

– Mi a varázsszó?

– Hogy cseréltek volna el egy kiló banánra!

– Meg akartál ijeszteni?

– Nem mindegy? Hogy vettél észre? A rohadt csillagokat bámultad végig, és halk voltam!

– Van egy kisugárzásod, Ev. Lehet az volt a baj.

Manson végre letett a földre. A lábára akartam taposni, de rajta cipő volt, rajtam meg még zokni se, így elnapoltam a bosszúhadjáratot.

– Milyen kisugárzásom van?

– Negatív.

– Lehetetlen, mert én egy apószolút de pozitív ember vagyok!

– Jól van Miss Pozitív – Manson elővette a zsebébe mélyesztett energiaitalt, majd felém nyújtotta. – Béke ajándék?

– Hm... – Csábítónak tűnt, de egyetlen energiaital még kevés volt a békéhez. Egy háborúban minden elesett reménynek és szertefoszlott álomnak kijár egy-egy belőlük.

Elvettem tőle az italt, tanulmányoztam, kapargattam az oldalát, majd a nyitórészébe haraptam, végül pedig kinyitottam. A doboz halkan szisszent, az orrom pedig megtelt az illatával.

Persze ettől még nem volt béke.

De volt valamije, amivel elősegítette azt.

– Válaszokat akarok.. – A tekintetemmel az övét kerestem, de Manson inkább kerülte az enyémet. Szánalmasan viselkedett. Gyáván. Hol volt a bátor testvérem, aki soha nem hátrált meg?

– Válaszok, Manson! Megígérted!

– Talán nem itt... Nem most kéne...

– Azt mondtad, hogy este megbeszéljük. Este van, szóval kurva gyorsan kezdj el beszélni. Itt hagytál engem és anyáékat, itt hagytad az életed, és nem jöttél vissza. Anyáék halála kellett, hogy újra lássalak? Ha ez nem történik meg, többé nem jöttél volna vissza? Nézz már rám!

Még a sötétben is jól kivehető volt, ahogy Manson teste megfeszült, miközben rám nézett. Nehezen tartotta a szemkontaktust, mintha csak egy olyan ember lennék a múltjából, akivel semmiképp sem akart újból összefutni.

Sőt, talán az is voltam.Manson zsebre dugta a kezeit. Az ajkai megmozdultak, mintha mondani akarna valamit, de helyette csak beszívta a hideg levegőt, majd a száján át kifújta azt. A lehelete fehér párává vált, majd lassan szétterülve a levegőben eltűnt.

– Nem tudom, mit mondhatnék, Ever. – Kezdte halkan, mintha magának célozná a szavakat, sem pedig nekem. – Azért jöttem Maynoothba, hogy segítsek neked átvészelni mindazt... Ezt az egész... Ami anyáékkal történt, de sok mindenről nem tudtam, és nem úgy alakultak a dolgok...

– Azért jöttél vissza, hogy támogass engem? Lillian néni házában főzőcskézve? – próbáltam higgadt maradni, de a testem nem engedelmeskedett és a hangom minden szóval feljebb kúszott.

– Akartál, de mégsem tetted. Hetek óta itt voltál, de csak jelét sem adtad, hogy visszajöttél. Ki hozhattál volna, de helyetted egy idegen emberre bíztad a dolgot!

– Ez nem az én döntésem volt, egyik sem. Nem mehettem be hozzád, ahogy nem is hozhattalak ki. Akár megérted, akár nem, nem tehettem meg. Lillian néniig jöhettem és nem tovább.

– Miért? Ki nem engedte, és miért nem engedte? A testvéred vagyok, nem egy idegen az utcáról! Az egész ügy bűzlik, mint valami rohadt sajt, és te csak hab vagy azon a bűzlő sajttortán. Mivel érdemeltem ki, hogy ennyire jelentéktelenné váltam a szemedben?

– Fontos vagy nekem, pontosan ugyanolyan fontos, mint régen, ahogy anya és apa is azok voltak. – A hangja idegesen csengett, de még így is sokkal jobban tartotta magát..

Mire ő eljutott az idegességig, én addigra már forrtam a dühtől. Egy szunnyadó vulkánná váltam, és kitörni készültem.

– Akkor bizonyítsd. Mondd el mi folyik itt, mert az egész olyan, mint egy hatalmas kirakós, aminek a darabjai mintha más-más dobozból kerültek volna elő. Az egyik percben Philip azt taglalta, hogy nem mehetek sehova, mert teljesen mások az emlékeim, a következőben pedig már írta alá a kilépő papírjaim. Egy vadidegen pasas betessékelt a kocsijába, majd közölte, hogy a vér szerinti szüleimhez kerülök. Vissza kellett mennem a házunkba, összepakolni a múltamat, aztán idejönni Lillian nénihez, aki gyász nélkül se normális, azért, hogy másnap már mehessek is egy olyan helyre amiről még életemben nem hallottam, egy idegen fickóval, akit alig fél napja ismerek, azokhoz az emberekhez akik eldobtak maguktól! Ráadásul te... Te itt voltál napok, sőt, hetek óta! Úgy teszel, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy itt vagy, hogy itt vagyunk, semmitmondó beszélgetéseket folytatunk, úgy teszünk, mintha minden rendben lenne, pedig semmi nincs rendben! Basszameg. – A fejem is belefájdult abba a sok, látszólag egymástól teljesen független szálba, amelyek szép lassan összegabalyodtak az elmémben, és egy olyan pókhálót alkottak, akibe csak beleragadni lehetett, de kiszabadulni már nem. Minél inkább próbáltam összerakni a képet, annál inkább csúszott szét az egész, ráadásul anyáék halálát még meg sem említettem.

– Nagyon sajnálom, hogy ezen keresztül kellett menned...

A fémdoboz és annak teljes tartalma a földre zuhant, ahogy a testemből elszállt az erő, amit a hirtelen jött düh adott. A lábaim remegtek, a szemeim égtek, a fejem szétrobbanni készült. Én elmondtam neki szinte mindent, ő pedig csak annyit tudott mondani, hogy sajnálja. Sajnálja, hogy ezen keresztül kellett mennem, sajnálja, hogy nem volt ott velem, amikor szükségem volt rá, sajnálja, hogy így alakultak a dolgok.

Nekem viszont már tele volt a padlás a sajnálkozásokkal.

– Ennyi?

Manson lassan bólintott, mint aki maga se tudja mit feleljen, Reflexszerűen elmosolyodtam, de abban a mosolyban nem volt semmi természetesség. Még én is éreztem, hogy jobban hasonlít egy vicsorgásra. Talán az is volt.

Manson nem válaszolt, de figyelt. Várta, mit tehet, és reménykedett, hogy azzal jobbá teheti a helyzetet.

– Tedd a sajnálatodat egy flakonba, és nyomd fel magadnak. – Ezzel sarkon fordultam, majd amilyen gyorsan csak tudtam, berohantam a házba. Mire felértem az emeletre, akkor kezdtem csak érezni, hogy kint mennyire is volt hűvös a levegő. A falatnyi, vékony ruhám nedves volt a párától, a kezeim libabőrösek voltak, a hirtelen hőváltozás miatt, az orrom bedugult, talán közel jártam már a megfázáshoz. Nagy hűhó a semmiért. Energiaitalért és válaszokért mentem, de csak megfázást kaptam. Határozottan nem érte meg.

Ledobtam magam az ágyra, és próbáltam elfojtani a kikívánkozó üvöltést, ami szinte már összenyomta a tüdőmet.

Üvölteni akartam, sírni, könyörögni, fenyegetőzni, tenni valamit, bármit, akármit, de nem tudtam.

Mintha ketrecbe zártak volna, ahonnan csak figyelhettem a külvilágot, de semmi behatásom nem volt az eseményekre. Hoztak, vittek, néha rám néztek, majd elfordultak. Csak egy tárgy voltam, amire senki nem figyel igazán.

Már készültem magamra erőltetni az alvást, mikor a szoba ajtaja halkan megnyikordult, és szép lassan kinyílt.

Egy magas férfi sziluettje lépett be az ajtón, majd állt meg az ágyamtól pár centire. Sötét volt, és a fáradtságtól homályosan láttam, de kizárásos alapon volt sejtésem, hogy ki lehet az.

– Manson? – Hunyorogva próbáltam kivenni az arcát, de nem jártam sikerrel. Biztos voltam benne, hogy direkt csinálja. Rám akart ijeszteni. – Menj innen a francba, nem vagyok rád kíváncsi. Hess, gyerünk! Ijesztgesd kinn a csöveseket.

De a férfi nem válaszolt, csak az ágyhoz lépett, és lehajolt hozzám. Mikor a tekintetünk találkozott, elakadt a lélegzetem. Mintha elfelejtettem volna levegőt venni.

Mintha nem is tudtam volna levegőt venni.

A tiszta aranyként csillogó szempár erővel láncolt magához, rövid pórázon tartva, nem engedve, hogy elnézzek róla.

De miért is akartam volna?

Gyönyörű volt, igéző, és lehetetlen. Mintha folyékony arany kavargott volna egy izzó katlan körül, melynek lángjai elemésztik mindazt, ami pillantást mer vetni rájuk. Egy tajtékzó arany tenger, benne az univerzum összes csillagával.

Soha nem éreztem magam ennyire védtelennek, sebezhetőnek, törékenynek, mégis képes lettem volna hagyni, hogy az a tekintet magával sodorjon, és örökre elnyeljen.

A szívem hevesen vert, az agyamban csak egy szó ismételgette önmagát.

Veszély!Nem volt rendben. Senkinek nincs arany színű szeme, és senkinek nem kavarognak benne apró fénypontok. Az a valaki nem ember volt.

Létezik egyáltalán ilyesmi?

Tudni akartam kinek a szemébe nézek, próbáltam a tekintetem levenni róla, látni akartam az arcát, de még mielőtt megtehettem volna, az aranyban úszó láng kialudt, én pedig zuhanni kezdtem a sötétségbe.