Az üveg kupolát, ami elválasztott minket a külső vihartól, sokkal több repedés borította, mint amire emlékeztem, a kint tomboló vihar viszont ugyanolyan félelmetes maradt. Korallszínű porszemcsék mozogtak villámgyors sebességgel, épphogy átlátható fátyolként vonta körbe a világot. A világ sötét lila égboltja alig látszott a ködréteg alatt.
Gyerekkoromban minden éjjel itt jártam, csak akkor még nem volt a védelmet adó kupola. Emlékszem mennyire rettegtem és mégis mennyire vágytam rá, hogy felfedezzem a kietlen pusztaságot. Akkoriban a forró levegő fullasztóan nehezedett rám, a melegtől úgy éreztem, hogy lassan leolvad a bőröm, de én akkor is mentem tovább. Emlékeztem a napra, amelyhez minden éjjel egyre közelebb és közelebb értem. Szólított magához, engem akart, én pedig őt akartam.
A nap, ami semmi máshoz nem volt fogható. Vörösen izzó égitest, a közepéből egyre kihaladó fekete szurokkal, ében lila sugarakkal, amelyek fényes glóriát alkottak a test körül.
Utoljára anyáék halála előtti éjszakán láttam. Azon az éjjelen alkották meg a kupolát. Azon az éjjelen megmentették az életem.
Most is ott volt az égen, közvetlenül előttem, de már nem tudott a közelembe jönni.
– Még mindig csodálatos, nem igaz? – Szólalt meg halkan egy ismerős hang.
Oldalra fordultam. Belülről a kupola mindig máshogy nézett ki. Volt már cukorka bolt, tengerpart, kávézó, palota, attól függően, mi járt a fejemben. Most a régi szobám képében tetszelgett. Az ágyamon két holló ült, hatalmas, nemes állatok, szikrázó jáde szemekkel. Jól ismertem őket. Nélkülük már rég halott lettem volna.
– Inkább ijesztő, nem? Mint egy nagy... szupernóva, vagy ilyesmi. – Feleltem halvány mosolyt erőltetve az arcomra.
Mindkét holló hatalmasat csapott a szárnyával, majd a vállaimra repültek.
– Milyen érdekes... Mennyi nap telt el? – Kérdezte az egyik.
– Azt hittem, többé nem hallunk felőled. – Felelte a másik.
– Kórházban voltam. – Simogattam meg az egyik, majd a másik fejét – Tompítottak. Szerintem ugyanazt kaptam, mint régen, csak nagyobb dózisban.
Sóhajtottam egyet, aztán a napra néztem.
– Időm se volt megköszönni a kupolát.
– Ne köszönd, nem fog védeni örökre. – Felelte aggodalmasan az egyik.
– Ha nem találsz megoldást, a tested fel fogja adni a harcot. – folytatta a másik.– Ezért vagyok itt? Megoldást kéne keresnem?
– Valójában várunk. – A jobbomon lévő holló hátranézett, én pedig követtem a tekintetét.
– Valaki jön? Ide? Rendet kell raknom?
– Ne butáskodj, ide nem jöhet be senki, de kívül...
– Hallgasd. – A balomon lévő madár felreppent, majd a bejárati ajtó előtt leszállt.
Egy ideig némán, feszülten figyeltem. Az álmok furcsák. Minden annyira valóságosnak tűnik. A reakciók egyeznek a valósággal, mégis tudod, hogy nem igazi, amit átélsz. Miután nem hallottam semmit, az ajtóhoz léptem, a fülemet rá tapasztottam és vártam.
Kint ajtók nyitódtak majd záródtak be hangos csattanással. Valaki volt kint. Valaki járkált. Gyorsan, céltudatos léptekkel, mintha keresne valamit.
– Mi van kint? – Elemeltem a fülemet az ajtótól. – Mi történik kint?
– Az emlékeid vannak az ajtó túloldalán. – Felelte a jobbomon ülő holló.
– Valaki követett és most járja az emlékeid. Keres talán. – Folytatta az ajtó előtt toporgó.
– Mit keres? Miért keres? Egyáltalán hogyan jutott be? Ki tudjátok dobni? Ez az én fejem, így is sokan vagyunk, nem kell még egy! – A kilincsért nyúltam, ám mielőtt még hozzá érhettem volna, a vállamon ülő madár a kezemre szállt.
– Még mielőtt kimennénk, szeretném, ha megígérnél valamit, Everlice.
A madár megvárta, amíg rábólintottam, és csak ezután folytatta.
– Legutóbb meg tudtam menteni az emlékeid, bár idebenn kevésbé vagyok hatékony, mint odakint, hajdanán. Azonban most... Ébredezek, gyenge vagyok. Aki követett téged, el fogja venni ugyanazt az emlékedet, amit már egyszer megmentettem.
Felmerült bennem a kérdés, hogy honnan tudja, de hát álmodtam. Csak azt tudhatták, amit én, csak valamiért az álombeli énem nem volt hajlandó ezt a tudást előhozni.
– Akkor megállítom! Ez az én elmém, én irányítok! Kipaterolom innen úgy, hogy párkoslábbal fog visszazuhanni a valóságba!
– Ennél okosabb, ebben biztos vagyok. Nem, Everlice.
– Hagyni fogod. Azok az emlékek már a mieink is, nálunk biztonságba vannak. – Csatlakozott be a beszélgetésbe a földön ácsorgó.
– Szeretnénk tudni, miért fontos, hogy eltűnjenek.
– Vagy kinek fontos. – Tette hozzá a másik.
– Azt kérjük, hogy bízz bennünk. Ki mehetsz, de nem tehetsz semmit. Az emlékeid elvesznek majd, de ha rájöttünk, miért ennyire fontosak másnak, időben visszaadjuk neked.Haboztam a válasszal. Nem akartam elveszíteni semmit. Szükségem volt az emlékeimre. Megszoktam, hogy az álmaimban furcsa dolgok zajlanak, de ez mégiscsak sok volt.– Aki kint van... Emlékezni fogok az arcára?
– Nincs arca. – Kezdte az egyik madár.
– Idebent senkinek nincs arca. – válaszolta a másik. – Hisz minket is madárnak nézel!
Mikor először találkoztam velük, tisztán élt bennem a kép mennyire megsértődtek rám, mert beszélő madaraknak hívtam őket, ám hamar rájöttek, hogy nem viccnek szántam. Egyszerűen a valódi külsejüket csak ők maguk látták egymás között. Nekem madarak maradtak. Aranyos, nagy, tollászkodó madarak.
– Ti látjátok majd az arcát?
– Ha el tudjuk kapni. – Válaszolta a kezemen ülő.
– Jó. – Megragadtam a kilincset, majd egy határozott mozdulattal kiléptem az emlékeim termébe.
Sötét tér tárult elém, ahol megszámlálhatatlan mennyiségű ajtó ragyogott. Ahová csak néztem ajtók voltak ajtók hátán. Kisebbek, nagyobbak, fekete fehérek, színesek, formásak és formátlanok, szebbek, kopottabbak. Mind máshogy nézett ki. A többségük zárva volt, de akadtak résnyire nyitottak is, mintha valaki hanyagul úgy hagyta volna őket. Ahogy elhaladtam mellettük, figyeltem a mögülük kiszűrődő hangokat. Nevetéseket, sírásokat, beszélgetéseket, zenét, utcai zajokat.
Emlékeket.Nem messze tőlünk csattanás hallatszott. Az idegen egy újabb ajtóval végzett, de azt olyan erővel csapta be maga után, hogy az egész tér beleremegett.– Azt hiszem befejezte. – Sóhajtott fel az egyik holló
– Elkéstünk. – Tette hozzá a másik.
– Én nem érzek semmit. – Vontam meg a vállam, tekintetemmel még mindig keresve, hátha megpillantom a betolakodót.
– Biztos vagy benne? Talán..– Kérdezte az egyik.
– Kettő. – Szakította félbe a másik. – Két emléket vitt el.
– Én nem érzek semmi változást. Szerintem nem...
Még mielőtt befejezhettem volna, egy vörösen izzó ajtó kinyílt, és a belőle áradó reflektorfény megvakított.
Hallottam anya és apa utolsó kiáltását, a csattanást, a kerekek nyikorgását. A levegőben benzin és vér szaga terjengett, a testem minden egyes porcikája üvölteni tudott volna a fájdalomtól.
Ezután zuhantam.