Még csak kiszálltam a kocsiból, de már az utcán megcsapott a karamell és a mézeskalács bódítóan tömény aromája. Gyerekkoromban Mansonnal mézeskalács házikónak hívtuk Lillian néni házát, és ahogy a rózsaszín és barna színeivel kipingált épületet néztem, rájöttem, hogy nem csak a gyermeki képzelőerő miatt neveztük így. Az egész ház, és vele együtt minden apró része olyan volt, mintha csak egy meséből ráncigálták volna ki, és tették volna egy üres telekre. A ház tetején minden cserép egyenként lett rózsaszínre festve, ahogy az épület oldalát befedő gerendákat is mind Lillian néni saját két kezével mázolta be csikó barnára. A ház oldalain végigfutó kúszórózsák már a földet verték, az ablakpárkányon kancsók díszelegtek a szivárvány minden színében, a fehér ajtón pedig ott díszelgett az "üdvözöllek" felirat, körülötte repkedő tündérekkel dekorálva. Egyedül a kert volt más, mint az emlékeimben. A rengeteg rózsa, tulipán és jácint szinte teljesen eltűnt, amik maradtak, azok hervadva lógatták fejüket a talaj felé. Az almafa, amin gyerekkoromban minden nyáron fel-le másztam, már nem volt ott, pusztán egy megmaradt, alacsony fatörzs árulkodott hajdani létezéséről. A ház szinte ragyogott a szép emlékekkel és hangos kacajok visszhangjával átitatott falaival, de a kertbe beférkőzött az elmúlás és fájdalom fekete mételye, amely úgy tűnt, teljesen megmérgezte a ház körüli földet.Belém hasított a tudat: Mikor találkoztam utoljára Lillian nénivel?– Carly?A gondolataimból kábultan feleszmélve emeltem fel a tekintetem a férfira, aki zsebre dugott kezekkel, kíváncsian, vagy inkább türelmetlenül mustrált engem.– Igen?– Jó helyre jöttünk?– Igen.A férfi a házra emelte tekintetét, majd mélyet sóhajtott.– A világ tényleg megérett a pusztulásra... – Szinte a szájáról kellett leolvasnom a szavait, olyan halkan mondta ki őket.A kert kapujába lépve még egy utolsó pillantást vetettem a házra.Valahol megértettem Doriant. Lillian néni háza kissé... extrém volt, ahogy a ház belseje és... nos, ő maga is.– Ne bántsd meg, rendben? Lillian néni egy igazi tündér. Talán annak is hiszi magát. Ezt értsd úgy, hogy nem csak a háza színes.– Tehát a nagynénéd egy születésnapi torta?– Igen, vagyis nem! Csak... Csak ne, oké? Kérlek, gyenge lelke van, és most nem akarom, hogy szomorú legyen. Csak mosolyogj és bólogass. Legyünk kedvesek vele – Közben a teli postaládára néztem.Kinyitottam, majd egyesével kihúzogattam a beszorult szórólapokat és újságokat, remélve, hogy nem tépek szét semmilyen fontos levelet.– Egyébként sokat voltunk itt gyerekkoromban. Lillian néninek volt egy nagy medencéje és mindig kaptunk limonádét meg édességeket. Amikor Manson középiskolás lett, azon a nyáron bulit csaptunk és... – Mikor végeztem a postaláda kirámolásával, felegyenesedtem, majd Dorian felé fordultam. A férfinak hűlt helye maradt csupán mellettem. Miközben én a postaládával szenvedtem, és mesedélutánt tartottam, ő fogta magát, és a bejárati ajtó elé sétált. Még a történetemet se hallgatta végig!Idegesen lóbáltam a kezemben szorongatott reklámujságokat, mire a férfi csak vállat vont, majd a karórájára mutatott, jelezve: sietni kéne.
– Épp meséltem, nem zavar?
– De, egy kicsit, ezért jöttem ide.
Az arcomba szökött a vér. Részint a szégyentől, hogy ennyire untattam, részint pedig a dühtől, hogy valaki ekkora paraszt választ képes adni.Egy ideig szúrós tekintetemmel próbálltam kicsikarni belőle egy bocsánatkérést, de az unalommal és mérhetetlen arroganciával teli szempárban semmi errevaló hajlandóságot nem láttam. Végül feladtam.
– Bunkó. – Morogtam magam elé.– Neveztek már rosszabbnak is.A férfi bekopogott, majd hátrébb lépett, mintha attól félne, hogy az a "torta" kiront az ajtón és neki támad.Másopercekkel később a zár hangosan kattant, majd kitárult Lillian néni ajtaja.Még köszönni se volt időm, de Lillian néni húsos karjai úgy zártak közre, és szorítottak negédes pamut ruhájához, minthacsak egy kígyó porbálná kiszorítani zsákmányából a maradék levegőt is.
– Jaj, én drága kincsem, annyira aggódtam! Egész nap érted imádkoztam, annyira féltem, hogy nem érsz ide épségben! El se hiszem, hogy itt vagy! Jaj, én pici drága tündérem...– Lillian néni! fáj! nem kapok levegőt! Segítség! Hallasz? – A testemben lassan szétterülő mézeskalács illat lassan az összes tiszta levegőt kiszorította belőle. Kapálózni kezdtem, majd Lillian néni lila kalapjáért nyúltam. Az utóbbi végre magához térítette nénikémet és szabadon engedett.
Amint éreztem, hogy a lábaim a talajhoz érnek, gyorsan hátrébb léptem.
Nénikém nem sokat változott az évek alatt. Barna fürtjei a túlméretezett kalap alól meredtek mindenfelé, rózsaszín, tele hab és fodor ruhájára ezernyi cukorka volt hímezve, fehér cipőin pedig hatalmas lila masnik ékeskedtek. Az arcizmom megrándult, ahogy eszembe jutottak Dorian szavai
A nagynénéd egy születésnapi tortaÉs a francba, tényleg az volt. Egy nagyranőtt, fodros szülinapi torta. Még a tultengő cukor illat is körülvette.Már majdnem kiszaladt egy bókba burkolt megjegyzés nénikém ruhájára, mikor a tekintetünk találkozott.Lillian néni hajdanán pirospozsgás arca sápadt volt, szeme alatt hatalmas, sötét karikák éktelenkedtek. Szürke szemeiben semmi élet nem volt. Bár mosolygott, abban a mosolyban semmi öröm nem volt, ha pedig mégis, azt beárnyékolta egy fájdalmas tragédia.
Egy tragédia, amit csak én éltem túl.Nénikémet látva a torkom összeszorult, és levegőt venni is nehezemre esett. Nem csak én vesztettem el a családomat, és nem is csak Manson. Lillian néni ugyanúgy gyászolt.Soha nem gondoltam bele, hogy azon az éjszakán mennyi embernek is változhatott meg az élete. Vajon mennyi idő telt el, mire megkapta a híreket? Egyedül volt akkor? Volt vajon lelki támasza? Egy olyan embert, aki az egész életét egy tündérmesében töltötte, mennyire temethetett alá a valóság legkegyetlenebb formája?Kocsikulcs csörgése rántott vissza a valóságba, amire Lillian nénivel egyszerre néztünk a hang irányába.Dorian már tett egy lépést a kapu felé.Szökni próbált.– Jó napot! – Intett nénikém a tőle alig két méterre álló férfinak, aki lassan felénk fordult. – Ever, drágám, nem mutatod be a barátod?– Ő nem a barátom! Ő a... Szóval ő hozott ki...A férfi türelmesen várta pár másodpercig, hogy megtaláljam a keresett szavakat, de hamar bemondta az unalmast, ezért inkább halk sóhajt engedve ki magából mellém lépett és a kezét nyújtotta Lillian néninek.– Dorian Gray, Carly édesapjának a társa vagyok. Maga pedig bizonyára Lillian Hopkins, Carly nagynénje. Örülök a találkozásnak.Szinte biztosra vettem, hogy Lillian néni halványan elpirult, miközben kezet rázott Doriannel, sőt, még a mosolya is jobban hasonlított egy megszeppent kislányéra. Nem akartam hinni a szememnek. Hahó! Az előbb még gyászolt, most meg flörtre készen rebegteti a szempilláit? Volt vagy húsz év korkülönbség közöttünk.Nem akartam látni Lillian nénit szerelmesnek.Fúj.– Micsoda úriember! Ha tudtam volna, hogy ilyen bájos fiúval jössz, a szebbik ruhámat vettem volna fel.– Emiatt ne aggódjon, így is minden figyelmet magára vonz.Dorian tekintete szinte magához húzott, és esküdni mertem volna, hogy hallottam a gondolatait.Torta.Mély levegőt vettem, elszakítottam a tekintetem az övéitől és próbáltam nem mosolyogni.Nem vicces. Nem is torta. Lillian néni egy tündér.Egy torta tündér.– Na jó, elég lesz! Nagyon vicces, de nem akarok itt ácsorogni egész nap.– Vicces? – Lillian néni kérdőn nézett rám.Nem is mondott senki semmi vicceset. Csak egy gondolat volt. Senki nem hallott semmit.Egy idióta vagyok.– Vicces hogy... - Próbáltam egérutat keresni. Végig néztem a gerendákon, az ablakon, a kerten, Dorianen, végül a fejünk fölött lógó szélcsengőre mutattam– Vicces, hogy meg se mozdul, pedig szél van. Nagyon gagyi, majd veszek neked másikat, ha lesz pénzem.– Azt hiszem ehhez a társalgáshoz már nincs szükség rám. – Dorian újra elővette a kulcsait. – Mrs. Hopkins, örültem a szerencsének. - halvány mosolyt erőltetett magára, aztán felém fordult. – A bőröndjeid nálam maradnak. Holnap repülővel utazunk tovább Angliába. A repülőtéren találkozunk reggel nyolckor.– Nyolckor? Tudod mit csinálok én reggel nyolckor?Dorian nem válaszolt, nem is köszönt el. Nemes egyszerűséggel kiment a kapun, beült a kocsijába, majd elhajtott.– Még telefon sincs nálam! – Kiáltottam utána, bár tudtam, hogy teljesen feleslegesen.Visszafordultam nénikém felé, majd némán figyeltük egymást.A sarkamon dülöngélve próbáltam nem kellemetlenül sokat bámulni őt, de egy idő után már nem volt mit néznem. Be akartam menni, keresni valami ruhát, fürdeni, majd a tv elé vetni magamat, hogy reality showkon kiélhessem a dühömet. Még mindig a kórházi szerelésemben voltam, és kezdett kifejezetten zavarni. Mint valami szökött bolond, aki kénytelen pizsamában menekülni.– Drágám, te fogytál. – Szólalt meg hosszas hallgatás után Lillian néni.– Nem etettek halálra.– Jaj szegénykém. Ne aggódj, épp főzzük az ebédet.– Főzzük?– Be jöttök még ma? Szerintem leégett a kaja.A hang a ház belsejéből jött.Ismerős volt, mégis idegenül csengett. Nem tudtam, vagy épp csak nem akartam elhinni, hogy kinek a hangját hallom.Lillian néni elállt a bejárati ajtó elől, én pedig óvatos léptekkel merészkedtem be a színes, mézeskalács illatú házba.Egy férfi állt előttem pár méterre a konyha ajtajának támaszkodva, kezében egy pohár vízzel. Jóval magasabbnak tűnt nálam, izmos alkata és széles vállai pedig még nagyobbnak mutatták őt. Vörös haja szétterült a vállain bele lógva a fekete pólójára nyomtatott "never trust the racoons" feliratba. Égszínkék szemeivel engem figyelt, ajkain pajkos mosoly táncolt.Annyiszor elterveztem, hogy hogyan fogom köszönteni, ha újra találkozunk. Megölelem, sikítva körbe ugrálom, lepacsizunk egymással. Azonban akkor, abban a pillanatban minden tervemet elfelejtettem.A férfi elrugaszkodott az ajtótól, majd tett felém egy lépést. Le tette a vizet a mellette álló szekrényre, ezután pedig széttárta a karjait.– Gyere és...– Manson! – Olyan hévvel iramodtam meg felé, hogy az egyik papucsom lecsúszott a lábamról, de nem érdekelt. Annyi mindent tehettem volna, annyi ötletem volt, hogyan üdvözölhetném.De két évre eltűnt. Két évig itt hagyott. Anyáék halottak, az életünknek annyi, és csak ezért jött vissza.– Te rohadék!Amint kartávolságba került, ökölbe szorítottam a kezem, majd teljes erőmből állkapcson vágtam.