– Vedd le a cipődet. – Utasítottam újdonsült utitársam, miután beléptünk a ház ajtaján.A házén, amely egykor az otthonom volt.A házén, amelynek falai rettegéssel és fájdalommal átszőtt történeteket suttogtak.
Amíg Dorian halkan, számomra ismeretlen nyelven mondta a magáét, (feltételezem a cipő kötelező levétele miatt,) addig én a nappaliban ácsorogva szivtam magamba az emlékek keserédes illatát. Mintha csak egy perc telt volna el, hogy utoljára normális volt az életem.lelki szemeim előtt láttam, ahogy apa a nappali bézs színét megbontó türkiz kanapéján görnyedt, és az asztalon szétterülő hajó makett darabokat próbálta belepréselni az üveg kis száján, miközben csúnya szavakat elkerülve hajtogatta hogy " a nemjóját", meg hogy " A fuvolás kesztyűjét neki!". Közben anya tehetséggel ugyan nem bővelkedő, mégis boldogsággal átitatott hangjával énekelte a rádióban felcsendülő régi dalokat. Ebédet készített. Levest és ragut, mert azt sose rontotta el. A házban levendula illat szállt, a levegő könnyű, fájdalmaktól mentes volt, pusztán egy keserű rémálom visszhangja röppent fel néhány óvatlan pillanatban.
Hazaértem.
– Nosztalgiázól még egy órát, vagy esetleg elindulsz összepakolni?
Gray hangja kardként szelte át kettőnk közt a levegőt, majd érte el éles pengéje a múltba menekült lelkem darabjait. A kezem reflexszerűen ökölbe rándult, de amint észrevettem azt, enyhítettem a szorításon.
Nincsenek dühkezelési gondjaim.– Csak megvártalak. – Szite suttogtam a választ, miközben a szoba végében lévő lépcsőre néztem.A kusza emlékképek olyan éles fájdalommal váltakoztak az elmémben tomboló viharban, hogy ha a férfi nem tart meg a vállamnál fogva, akkor talán a földön összeesve végzem.
Hátra fordultam, hogy megköszönjem, de az igéző méregzöld szempár nem engedett szóhoz jutni. Az arca már-már zavaróan közel volt az enyémhez, lehelete a bőrömet súrolta. Lányos zavaromban a maradék erőmet is felemésztve szinte már-már hagytam, hogy csak a férfi karjai tartsák meg a teljes súlyomat.Csak egy pillanat az egész. Egy pillanat a születés, a létezés, és a halál. Apa csak egy pillanatra fordult el, a szarvasnak csak egy pillanat volt, ahogy a jármű szélvédőjének csapódott. Csak egy pillanatig voltunk eszméletlenek. Egy pillanattal később... Már csak én éltem.A reflektor fényében úszva rohantam fel a lépcsőn, majd egy szarvas agancsokkal és őzike szemekkel torzított szőke lánnyal néztem farkasszemet. Ezután pedig zuhantam. Azt nem tudom, hogy a kocsiból ki, vagy a lépcsőn le, de zuhantam. Nem tudtam elkülöníteni a két emlékképet. Az éjszakai égbolt, a ház sötét falai, a dal, ami a kocsiban szólt, miközben a szőke hajú lány hangja csendült fel a szöveg sorai között. Teljesen egybeolvadtak a képek, melynek köszönhetően egy rémálomszerű, elkorcsosult emlékként fertőzte meg minden gondolatom. Mindenhol ott volt. Anya és apa lépcsőn heverő holtteste, alattuk a vérben úszó szarvas tetemével, a szoba közepén darabjaiban heverő autó a füstölgő váz tetővel.A gyomrom kavargott a valóság és az illúzió szűnni nem akaró keveredésétől. Egy soha véget nem érő rémálomba csöppentek a másodperc tört része alatt.Ez nem a valóság. Nincs itt semmi. Nincs itt semmi. Nincs itt semmi.Üres a szoba. Üres a lépcső, üres a ház.Tüntesd el. Tüntesd el, tüntesd el. Nem akarom látni!– Elég! – A torkomból feltörő rémület hangja maga alá temetett minden hangot a fejemben.A férfi karjaiból kitépve magamat a földre zuhantam. Az orromból alá hulló vér lassan színezte be az alattam elterülő mahagón parkettát.Csepp, csepp, csepp...A testem minden porcikája remegett, képtelen voltam felállni, vagy egyáltalán a fejemet felemelni. A látásom homályos volt, szinte csak színes foltokat tudtam kivenni magam előtt, ezzel szemben a hallásom mintha kétszer erősebbé vált volna.
Lakkcipők kopogása törte meg a fülemben lüktető vér hangját, melyek távolodtak, majd nemsokra rá közeledni kezdtek, végül mellém érve elhaltak.– A gyógyszereid mellékhatása?Egy kézszerű forma került a látóterembe, benne fehér anyaggal.Lassan, hálás pillantással néztem fel a mellettem féltérdre ereszkedett férfira. Nem tűnt úgy, mintha aggódna, sokkal nyugodtabban viselte a rosszullétemet, mint az ember elvárta volna. Nem először látott valakit teljesen begolyózni, ebben biztos voltam.
– Gyógyszerek... – ízlelgettem a szót, miközben elvettem a zsebkendőt és az orromhoz emeltem. – Nem, ez csak... azt hiszem rossz ötlet volt idejönnöm. Csak szedjük össze a cuccaim, és húzzunk innen, rendben?Dorian felállt, majd segédkezet nyújtott. Óvatos mozdulatokkal tápászkodtam fel, miközben igyekeztem nem bele lépni a véremmel áztatott parketta részre.Mély lélegzet vételekkel próbálltam a szervezetemet nyugtatni, mert semmi kedvem nem volt újra kórházban, ne add isten az intézetben kikötni. Nekem csak a laptopom kellett, néhány ruhám, a játékaim és a konzolom. Csak össze kellett pakolnom, és eltűnni a házból, amit egykoron az otthonomnak nevezhettem.– Akkor irány a szobám. – Adtam ki az utasítást, mire Dorian az emelet felé vette az irányt.Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy talán lesz olyan kedves, és összepakol helyettem. Bár amilyen gyorsan jött, úgy el is tűnt mind a hallucinációk tengere, mind a rosszulléttel járó kellemetlenség és fájdalom, azért nem mondtam volna nemet egy kis segítségre. Ez a kellemes gondolatmenet pont addig tűnt jó ötletnek, amíg nem eszembe jutott mekkora rendetlenséget hagytam. Ráadásul a szobám még anyáéknak is tiltott terület volt. Nem mehetett csak úgy be nélkülem! Egy vadidegen, egy férfi, egy potenciális sorozatgyilkos!
Nem vetettem még el a lehetőséget, hogy meg akar ölni. Ahhoz túl sok bűnügyi sorozatot láttam.Rohamtempóban szedtem a lépcső fokait, míg utol nem értem a férfit.A szobám ajtaja előtt mindketten megtorpantunk. Az ajtó zárva volt, a ne zavarj tábla érintetlenül telepedett rá, ahogy az előtte lévő eperke feliratú, rózsaszín szőnyeg is pont úgy feküdt ott, mint ahogy utoljára láttam.– Eperke? – Hallottam Dorian hangjában egy mélyen elbújó szarkazmust, némi gúnnyal vegyitve. Tudtam, hogy mire gondol, de reménykedtem benne, ha megmagyarázom, megérti mit keres egy fekete ajtó előtt egy rózsaszín lábtörlő.
– Apa adta a tizedik születésnapomra. Eperkének hívott, mert szerettem azt a mesét. Ennyi a történet. Régen ki akartam cserélni, de inkább... – Lehajoltam, majd gurigát hajtogattam belőle – Magammal viszem. Majd... kiteszem valahova. Vagy nem.
Dorian halvány, hitetlenkedő mosollyal nézte a szőnyeget, ahogy magamhoz szorítva ölelgettem azt.Ennyire viccesnek találta, hogy ez tizenhét éves lánynak rózsaszín Eperkés lábtörlője van, vagy csak nem tudta elképzelni, hogy tényleg az enyém? Nehéz volt eldönteni.
– Oké, nagyon vicces. Éljen az Eperkés lábtörlő, most pedig állj hátrébb.
– Parancsolsz?
– Állj hátrébb. – Ismételtem meg – Bemegyek.
A férfi két kezét feltartva lépett egyet oldalra.– Ennyire nem lehet szörnyű, ami bent van.
– Mert nem is! Én csak... Szóval fogd meg Eperkét, rendben? – Letettem a lábtörlő a férfi mellé, majd lenyomtam a szobám kilincsét.
Ahogy lett akkora rés, hogy beleférjek rajta, át préseltem magam a helyiségbe. Minden pont úgy volt hagyva, ahogy hagytam. A ruháim a földön hevertek egymáson szétterülve, a laptopom felnyitva, energiatakarékos üzemmódban hevert magányosan a széttúrt ágyam közepén, a tévém mint mindig, most is bekapcsolva ment a semminek, benne valami latin szappanopera egyik ominózus szerelmi vallomását vetítve. A redőnyöm le volt húzva, hogy ne vakítson meg a fény, a radiátoron a füstölő elszenesedett maradványai pihentek, amit hetek óta el akartam tüntetni, de valahogy soha nem kerítettem rá sort.
Mintha csak pár órára mentem volna el, vagy csak a házban állt volna meg az idő.Dorian megunva a várakozást szélesre tárta a szoba ajtaját, majd önkényesen, lassú léptekkel mellém sétált.– Kezdem érteni, miért nem akartad, hogy bejöjjek.Helyben voltunk. Egy kritikus lépett a személyes terembe engedély nélkül. Az agyamban megszólalt a vészharang, ami magyarázkodásra sarkallt.– Ez az én szobám Az én váram, az én birodalmam.– Akkor szólhattál volna a szolgáidnak, hogy a takaritásba még senki nem halt bele. Ez már több, mint rendet...– Absztrakt művészet! – Vágtam a szavába. – A személyes káosz. A művész lelkében tomboló vihar manifesztációja! Ez itt, Dorian. Ez itt az én zsenialitásom megtestesítése.– Jól van, Hercegnő, szedd össze a zsenialitásod. Még hosszú út áll előttünk.Nem akartam meghagyni neki az utolsó szó jogát, de el akartam a házból tűnni minél hamarabb.Megkerestem a lehető legnagyobb táskámat, ezután elkezdtem egyesével felszedni a ruhákat a földről.Gondosan válogattam. Tudtam, hogy mindenre nincs elég táska az egész házban együtt véve se, igy tényleg csak a legfontosabbakat akartam magammal vinni.
Farmerket, zoknikat, a kedvenc pólóimat. Az alsóneműket csak akkor vettem fel és nyomtam a táska egyik eldugott zugába, amikor láttam, hogy Dorian nem rám figyel. Néha elkaptam egy-egy lopott pillantását, azonban a legtöbbször a szoba apróbb díszítő elemeivel volt elfoglalva. Ahogy mindent megmozdított, megérintett, eltolt, vagy megpörgetett, ahogy az ujjait végighúzta a hosszabb felületek oldalán olyan hatást keltett, mint egy gyerek, aki mindent meg akar fogni egy új helyen.
Egy ideig némán tűrtem, de egy idő után kezdett zavarni. De most komolyan. Egy idegen házában, mi több, szobájában végig fogdosni mindent rohadt perverz dolog.– Ne csináld.– Mármint?– Látom, hogy mindent megfogdosol. Tele lesz idegen ujjlenyomatokkal minden cuccom. Ne csináld, a holmijaimnak lelke van, és zavarba jönnek, ha idegenek tapizzák őket. Azt meg tedd le!A férfi már-már gyermeki ártatlansággal a szemében nézett vissza rám, miközben vissza tette az addig a kezében tartott hógömböt a helyére.Kifújtam a levegőt, lenyeltem egy méltatlankodó megjegyzést, majd folytattam a pakolást.– Remélem tisztában vagy vele, hogy mindent nem hozhatsz. Rengeteg felesleges holmid van.– Persze! De a legtöbb dolog velem jön. Az életem részei.– Ez is?Dorianre emeltem a tekintetem, majd abban a pillanatban, ahogy megláttam mit tart fel a magasba, felugrottam a helyemről, oda rohantam hozzá és kitéptem a kezéből.– Ne nyúlj Mortimerhez! Jesszusom, veled komoly gondok vannak. Valami tapizós perverz vagy, vagy mi?
Láttam a szemem sarkából, ahogy a férfi egyet hátrébb lépett, ezután, mint aki otthon érzi magát lehuppant az ágyra.
Az én ágyamra.Az ágyamra, amin rajtam kívül még senki nem feküdt azelőtt.Fúj.– Miért van még meg neked...Miért van neked egy hatalmas plüss medvéd? Egy kopott, öreg plüss medvéd.
Erősen magamhoz szoritottam Mortimert, arcomat a hátába temettem, majd az ágy szélébe rúgtam, pont Dorian mellé, amolyan figyelmeztetés képpen.
– Ő a barátom, és nem szereti, ha nyúlkálnak hozzá. Amúgy is honnan veszed, hogy öreg?
– Egyszerűen látszik rajta. Többször varrva lett a bal füle, a lába, és ahogy elnézem a mellkasi része is látott már szebb napokat. Miért nem dobod ki?
– Mert fontos nekem.
A férfi egy kis ideig gyanakvó tekintettel mustrált engem és a medvét felváltva, ami egy idő után kezdett frusztrálni.
– Most mi van? Van egy medvém, és?
– Kitől kaptad? Meg tudod mondani?
– Apukámtól, azt hiszem. Mármint a nevelőapámtól. Legalábbis azt hiszem. Mióta az eszemet tudom, meg van. Bárhogy is, ne fogdosd, oké? A végén még megijed, depressziós lesz és... – Ahogy hallgattam a saját monológom, úgy éreztem magam, mint egy hét éves, aki épp a szüleinek meséli mennyire szereti a képzeletbeli barátját. Dorian mennyire nézhetett gyerekesnek?
– Mindegy. Mindjárt végzek, addig... Nem is tudom, csináld amit eddig, kevesebb fogdosással.
Önkéntelen gyerekes viselkedés volt a részemről. Az utolsó perceimet töltöttem abban a házban és abban a szobában, ami a gyerekkoromat jelentette. Manson régen azt mondta, az emberek akkor nőnek fel, ha egy korszak lezárul mögöttük. Mindenkinél más. Van aki az első szerelemmel, van aki a munka világába való belépéssel, vagy a saját lakásba költözéssel, de mindenki felnő egyszer.Én még nem álltam készen.Mégis, ahogy a laptopomat letettem a többi holmim mellé, úgy tűnt, ha akarom, ha nem, egy korszak lezárul, a világ változni kényszerül, nekem pedig fel kell nőnöm. Az ismeretlen ködjén keresztül egy új világ vár rám.
Akár felkészültem, akár nem.