A vörös alkonyi fényben egy gyermek követte édesanyját az erdő sűrűjébe. Talpa teljesen belesüppedt a nedves avarba megnehezítve minden lépését, miközben az hideg lassan kúszott fel, átázott pizsama nadrágján.
- Anyu, hova megyünk? – kérdezte, botladozva.
A nő megállt és megvárta, míg kislánya átmászott egy kidőlt fatörzsön.
– Már nincs messze Aliz. – ígérte, hangja nem tűnt többnek, mint lágy suttogásnak.
- De fázom, menjünk haza. – panaszkodott az alig hatéves kislány.
- Szeretnéd, ha mesélnék közben? –kérdezte kis idő múlva a nő. Arcán mosoly húzódott, de szemével üresen nézett a kislányra, aki mit se vett észre belőle, lelkesen bólintott.
A nő lehajolt hozzá, hogy megsimogassa szél csípte arcát.
-Akkor mit szólnál hozzá, ha elmesélnék neked egy történetet, mi már réges-rég megesett, mégse ismer senki. - megfogva kislánya kezét, maga mögött vezette - Egy történetet, mit az erdő rejt magában. Azon a helyen, hol a fény már nem ér el, és ahol a szellő a nevedet suttogja, ott találod Eostre mezsgyéjén az elfeledett világot.
Az ősi időben ezt a kettészakadt világot a háború lángjai emésztették. Az emberek és tündérek egymás ellen harcoltak, generációk óta, pusztulásba taszítva mindent. A háború olyan sokáig tartott, hogy már senki se tudta, hogyan kezdődött vagy, miért is küzdöttek. Mégis a fiak kardot rántottak, ahogy apáik, és gyűlöltek, ahogy nagyapáik is tették.
Egy nap az ősi istenek megunták az céltalan harcokat és elhatározták, sorsukra hagyják teremtményeiket.
Egyikük azonban mégis megsajnálta őket.
Egy utolsó esélyt kínálva, az istennő kiválasztott hét halandót, akiket felhatalmazott egy- egy a világukat alkotó szingularitás hatalmával.
Munkáját bevégeztével, így szólt hozzájuk: - A hatalom már a tiétek, a ti döntésetek, hogy mihez kezdtek vele.
Ezután a Hetek véget vetettek a fajok közti háborúnak.
Hatalomra azonban egyikük se tőrt, kósza szellemekként a háttérben maradtak, fent tartva a világuk egyensúlyát.
Az istennő ajándéka, viszont nem tette őket halhatatlanná. Halandók maradtak akárcsak a nép, akik felett álltak. Szerettek, gyűlöltek, döntést hoztak és tévedtek.
Halálukkor, hatalmuk újjá született a következő generációban – a nő megállt, hangja váratlanul megkeményedett. - de ahogy az lenni szokott, semmi se tart örökké és ez az, ahonnan valójában történetünk kezdődik.
A háború végével beköszöntött a Nyugalom kora. Az Őrzők megannyi generációja után megszületett Selina a Főnix a lángok őre. Valamint Lunaria a Sárkány, az éjszaka sötétjének őre.
Selina és Lunaria gyerekkorukban elválaszthatatlanok voltak, de ahogy teltek az évek a kapcsolatuk megromlott és Lunárián féltékenység lett úrrá. Az évek múlásával Selinából nagyszerű vezető vált, szerették kedvessége és jószívűsége miatt, de amilyen hatalmas és ragyogó volt dicsősége, épp akkora volt az árnyék, amit barátnőjére vetett, vad sötétségbe taszítva. A halandók mindig is rettegték az éj őrét, és annak hatalmát. Selina nem látta, hogy a nép Lunáriának nem adta meg mind azt, amit neki és végignézte, ahogy boldogtalansága egyre átalakul valami mélyebbé, valami sötétebbé. A Főnix nem tett ellene semmit, talán nem is tudott róla, míg már túl késő nem lett.
Lunária lázadást zendített, és másik három Őrzőt maga mellé állítva háborút indított a Főnix ellen.
Aliz megbotlott egy kiálló ágban és az avarba zuhant. Felnézve, már nem látta édesanyját. Az erdő teljes sötétségbe burkolózott körülötte, a hold fénye alig hatolt át a sűrű lombokon. A lány felállt, aggódva fordult körbe, miközben édesanyját szólongatta, de semmit se senkit se látott.
Hirtelen egy árny lépett elő, kezében acél fénye csillant, majd a következő pillanatban egy nő sikolya hasított a levegőbe és a gyermek eszméletlenül zuhant a földre. Utoljára még látta a felette magasodó árny vérvörös tekintetét.