Magához térve, elsőként a férfi jég kék szemét pillantotta meg. Hűvös tiszta tekintetet, amelyben valami megmagyarázhatatlan, valami vad lapult, amitől inkább tűnt állatinak, mint sem emberinek.
Feleszmélve, rémülten sikoltott fel, ahogy a bőrből vart sátor falához húzódott. Két kezét a fejéhez kapta, majd széthasadt a fájdalomtól, az emlékek zavarosan kavarogtak benne, ahogy viharban a porszemek. Képtelen volt megkülönböztetni az álmot a valóságtól.
- Thira. - próbálta csitítani mély nyugtató hangján a férfi, miközben tekintete a lány arcáról a lábára vándorolt. Aliz követte példáját lenézett és meglepetten fedezte fel a sérült lábán húzódó kötést.
- Ben aniloy?– kérdezte a férfi, mire Aliz ismét rá szegezte rémült tekintetét. –Gam thusingi?- Tú mérr? Értesz engem?
- Igen. –csak ennyit tudott kinyögni.
- Remek. Ezek szerint beszéled a közös nyelvet. – állapította meg a férfi, de Aliz már nem figyelt rá.
A földön körülötte, kötszerek, furcsa tégelyek és gyógynövények hevertek. Sárfoltos kabátja és bronzos haja, majdnem teljesen megszáradt, ami csak azt jelenthette, hogy órákon keresztül feküdt eszméletlenül.
- Köszönöm. - suttogta halkan, miközben szíve még mindig a torkában zakatolt. A férfi némán bólintott és elkezdte visszapakolni táskájába a gyógynövényes tégelyeket.
- Most, hogy jobban vagy, áruld el, mit keresel az erdőben? – szólalt meg nyersen. Fején még mindig csuklyát viselt, míg arcát kendő mögé rejtette, így nem látszott arckifejezését, de hangja élesen szinte fenyegetően csenget. – Ez tiltott terület!
Aliz egy pillanatig tétovázott. Megpróbálta összeszedni gondolatait, homlokát dörzsölte. Fogalma se volt, mit kéne mondania.
- Williamet... vagyis az apámat kerestem, mikor megjelent az a valami. Fogalmam sincs mi lehetett, de igéző kék fénye volt és mintha ...csak engem szólongatott volna. – kimondva még saját maga is elképedt mennyire őrültségnek hangoznak a szavai. Legszívesebben visszaszívta volna, de már túl késő volt. Az idegen már minden bizonnyal őrültnek tartja.
- Will-o'-the-wisp? – szaladt ki a férfi száján meglepetten.
- Lidércfény? – vetette hátra fejét Aliz megértve. Tenyerével a háta mögötti, a gyapjúval borított földre támaszkodott. – Hát persze! Szimpla mocsárgáz!
A férfi összehúzott szemmel, már-már rosszalló gyanakvással figyelte minden mozdulatát.
Aliz ráeszmélt az igazságra amitől mérhetetlenül ostobának érezte magát. A disznó eltorzult külseje, a csalogató fény minden szimpla káprázat volt, amit a mocsárból előtörő gázok okoztak. - Viszont ő nem. – gondolta magában és, a férfire szegezte tekintetét.
Hosszú szárú bőrcsizmát hordott, amit egykor finoman díszíthettek, de az idő múlásával teljesen megkopott, viseltessé vált. Feltűnően magas alakját eltakarta a pelerin. Képtelen volt megállapítani az alkatát, vagy a korát. Öltözéke nem hasonlított a vadászokéra. Talán orvvadász? - Ez megmagyarázná a kinézetét. A fegyverrel hangtalanul vadászhat, és ha bárki észre is venné, senki se ismerné fel. Viszont, ha igaza van és a férfi az, akinek gondolja, minél hamarabb el kell tűnnie.
- Köszönöm a segítséget, de most viszont örömest kikeverednék innen. Ha megmondanád, merre találok vissza a faluba, akkor már itt se vagyok. – próbált felállni, de még túl gyenge volt, meginogva belekapaszkodott a sátor tartó rúdjába. Az idegen dallamosan felnevetett.
- Ilyen állapotban nem jutsz messzire. A nap már lement és a farkasok lassan portyázásra indulnak.
- Farkasok? – csattant fel rémülten Aliz.
- Azt javaslom, maradj. Reggel elsőként mutatom meg a kivezető utat.
- És miért bíznék meg benned? – kérdezett vissza kétkedve, hiszen akármennyire akarná, a legkisebb jó szándékkal se tudná megbízhatónak nevezni a férfit. Pontosan olyan fazonnak tűnt, akit minden épeszű ember messze elkerült.
Elengedve a tartó rudat megpróbált határozottan felegyenesedni, de azonnal megbánta. A lábai a sokk hatása alatt, összerogytak és fájdalmasan a földre eset.
A férfi hideg tekintetével figyelte, elidőzve bronzos hullámos haján, ami most sártól összetapadva vastag tincsekben borult a lány vállaira.
- Nem bíznék – felelte egyszerűen azzal elindult kifelé. Felemelve a sátor ajtaját, még visszanézett. – de van más választásod? –azzal kiment.
A lány ereiben elhűlt a vér, ahogy minden erejével reménykedett, hogy megmentője nem egy bujkáló sorozatgyilkos és nem őt pécézte ki következő áldozatának. Végül is épeszű embernek mi dolga lenne az erdőben éppen a tavaszi nap-éj egyenlőség estéjén. Akaratlanul is elfintorodott. Hiszen most ő is ott csücsült az erdő kellős közepén. Mit gondolt, hogy az éjnek évadján belépett az erdőbe? Az idegennek viszont igaza volt, vagy itt marad, kitéve magát az eshetőségeknek, vagy kockáztat és megpróbál önerőből kijutni. A válasz egyértelmű, nem dönthetett másként. Sérült lábával esélye se volt egyedül.
Végül is megmentett, és bekötözte a sebem. – próbálta nyugtatni magát kisebb nagyobb sikerrel. – Ha bántani akarna valószínűleg már rég megtette volna.
Idegesen azonnal kabátzsebébe nyúlt a mobilja után. A készüléknek valamiféle csoda folytán sikerült túlvészelnie a jeges megmártózást, de ezzel Aliz számára véget is ért ritkán látott szerencséje. Se hálózat, se térerő nem volt az erdőben.
- Csodás. – sóhajtotta beletörődötten és vissza ejtette zsebébe a telefont.
Nagy nehézséggel felállt és kibicegett a sátorból. Kilépve azonnal sült hús illata csapta meg az orrát, ami nem messze tőle egy kis tűz mellett nyárson sült.
Az erdő körülötte megváltozott, tölgyek és bükkfák magasodtak ki a sűrű aljnövényzetb��l. Valamerről bagolyhuhogás visszhangzott miközben a bimbózó leveleket hűvös szellő zörgette. Aliz megborzongott, ahogy a szél átfújt vizes ruháján. Az idegen viszont ez alatt, eltűnt. Nem vesztegetve idejét, leült a tűz mellé, hogy megszárítkozzon. Ahogy körül nézet észrevette, hogy a férfi, nem messze tőle ott hagyta a táskáját, valamint íját. A tűz fényében egy kisebb tőr acélos fénye is meg csillant.
Aliz az ajkába harapott. Mindenképp elővigyázatosnak kellet maradnia. Sose volt erőssége a bizalom, főleg nem egy ilyen kétes alak felé. Ezt a leckét már régen megtanulta.
Alaposan körülnézet, ahogy a kabátzsebébe ejtette a tőrt.
Még az utolsó pillanatban sikerült elrejtenie. Az ágak megreccsentek mellette és az idegen, tűzrevaló fával a kezében visszatért. Miután lepakolta, a lány mellé telepedett. Aliz távolabb húzódott tőle, kezével zsebét takarta. Mindenképpen kellő távolságot kellett tartania a furcsa idegentől.
- A hús már átsült, nyugodtan ehetsz. Bizonyára éhes lehetsz.
Aliz előre hajolt, hogy elvegye az egyik nyársat, de ezzel az elővigyázatlan mozdulattal a férfi észrevette a zsebéből kivillanó tőr markolatát.
Megigazítva kendőjét elfordította arcát.
- Együnk együtt. – nyújtotta felé Aliz, váratlanul egy nyársat. Arcára barátságos mosolyt erőltetett. Gesztusát viszont a legcsekélyebb kedvesség se vezérelte, egyedül csak látni akarta ki rejlik a kendő mögött.
A férfi, jég kék tekintetében meglepettség tükröződött. Megköszönte és elvette a nyársat, másik kezével pedig lehúzta arcát takaró kendőjét.
Aliz elkerekedett szemekkel figyelte a jég kék szemekhez párosuló arcot.
Képzelete ellenére mégsem egy idősebb, züllött képű szakállas férfi fogadta.
Nem lehetett sokkal idősebb nála. Talán a húszas évei elején, közepén járhatott. Orrvadászhoz mérten meghökkentően jóképűnek tartotta.
Arca nemes egyben határozott vonású. Bőre világos, ajkai finoman íveltek. Az egész férfiben volt valami megmagyarázhatatlan, valami vad, de egyben melegséget sugárzó és ismerős. Mintha nem most találkoztak volna először.
Ismét megborzongott, de ezúttal nem a hidegtől és ösztönösen a kabát zsebébe mélyesztve kezét megérintette a pengét.
A férfi abbahagyva az evést, lepillantott rá.
- Még meg se köszöntem, hogy segítettél. – szólt zavartan Aliz, mégis akármennyire félt, nem tarthatta magában. Meg kellett tudnia. - Mond csak... Te miért vagy az erdőben? Valamiféle Orrvadász vagy?
A férfi élesen felszisszent a kérdés hallatán.
- Ne merj azokhoz a szánalmas alakokhoz hasonlítani!- mordult rá hirtelen megvillantva erőteljes szemfogait, amitől a lány egy pillanatra összerezzent. - Csupán átutazok. – harapott a húsba felháborodottan.
Ez a válasz viszont egy cseppet se nyugtatta meg. Gondolatai a fegyverek körül forogtak. – Persze, egy gyilkos is pont ezt mondaná. Alaposan szemügyre vette a pelerin alól kilátszó tegezt. Egyszerű bőrből készült. Kopottas aranyozott futtatással, ami mintha egy napot ábrázolt volna. Aliz számára a minta ismerősnek tűnt, már látta valahol. De mégis hol...
- Nem kell aggódnod. – mondta az idegen, mintha csak a gondolataiban olvasott volna. Pelerinjével, egyetlen mozdulattal eltakarva a tegezt. – Ezek csak önvédelemre vannak. A nyugati erdőben sokféle veszélyes lény él. –azzal befejezve az étkezést a földbe szúrta a nyársát. – Ezért értelmetlen számomra, hogy az apád miért jött az erdőbe ilyen késői időben?
Aliz nem tudta mit mondhatna, bár kíváncsi lett volna a férfi arcára, mikor elárulja neki, az apja valószínűleg most is éppen tündérkéket és egyéb képtelenségek után nyomoz éjnek évadján.
- Nem tudom.– hajtotta állát térdére. – Még csak ma érkeztem a faluba. Hétéves korom óta árvaként nevelkedtem és csak nemrég sikerült kiderítenem, hogy hol lakik az apám. Mindennél jobban szerettem volna találkozni vele, de mikor a házához értem, az üres volt.
Aliz zavartan, megrázta a fejét. A tűz ellenére egyre jobban fázott.
- Az otthona tele volt jegyzetekkel és kutatásokkal. Azt hiszem hitt egy bizonyos Sziklavárban, ami ennek az erdőnek a túloldalán fekszik. - Felhúzva lábát, a pattogó lángokat kezdte figyelni. Az idegen már így is valószínűleg bolondnak tartja. Ugyan mit veszíthet, csak ezt az egy éjszakát élje túl és soha többet nem találkozik jóképű megmentőjével.
- Sziklavárt? – hangján acélos él érződőt. - A völgymélyi rejteket?
Aliz döbbenten kapta fel a fejét. Ezek szerint ismeri a mesét, de ez azt is jelentette, hogy helybéli. Ezért is tűnhetett annyira ismerősnek számára. Lehet, hogy gyerekkorukban még együtt is játszottak vagy talán Marie Eliz vigyázott mindkettejükre.
- Szentül megvolt győződve, hogy ennek az erdőnek a túloldalán fekszik egy másik világ.
Felnézett a férfire, akinek kék szeme érdeklődéstől ragyogott a tűz fényében, ahogy őt nézte.
- Tudom, hogy őrülten hangzik és a falubeliek is ezt beszélik róla.
Az idegen különös mosolyra húzva ajkát, hátrahajtotta fejét épp annyira, hogy a csuklyája ne csússzon le a fejéről.
- Mindenkinek megvan a maga furcsasága és szerintem ez nem elítélendő. Inkább becsülendő, ha az emberek képesek hinni valamiben, ami fontos a számukra. – azzal, derűsen felnevetett és a lányra nézett. - Valamint a hozzá hasonló „örültek" írják a legszebb történeteket. Nem gondolod?
Alizt teljesen meglepte a férfi válasza, nevetését hallva pedig furcsa melegség öntötte el.
Nem tudta mit válaszoljon, csak némán bólintott.
Ezek szerint a férfi mégse tartotta őrültnek. Sőt az a mosoly valami másról, valami többről árulkodott.
- Még meg se kérdeztem, hogy hívnak? – kérdezte váratlanul az idegen.
- Aliz. – válaszolta, de a vezeték nevét jobbnak látta elhallgatni. - És téged?
- Tharandiur.
- Tharan Diur? Furcsa név, talán északról származol? – kérdezte, bár kételkedett benne, hogy a férfi a skót felföldről származott. Egyáltalán nem volt köszörűs akcentusa, sőt semmilyen. Jobban belegondolva elégé letisztult valamiféle ősi dialektust használt.
- Nem, keletről. – válaszolta, miközben egy bottal megpiszkálta a tüzet.– Mivel még elég sokáig itt leszünk, miért nem mesélsz nekem Sziklavárról, Aliz?
- Ha szeretnéd. – egyezett bele kisvártatva, mégis izgatottan, hiszen még soha senkinek nem mesélt édesanyja meséiről.
Másnap reggel Aliz vad patadobogásra ébredt. Mikor elhúzta a sátorponyvát, hogy kilessen, a rémülettől tágra nyílt szemekkel meredt az előtte álló lovasokra.
Bőr lemezes páncélt viseltek, arany nappal mellükön. Épp olyat, akár a tegezen. Hátukon íjat viseltek oldalukon kardok lógtak, arcukat sisak takarta.
- Engedjetek! – hallatszott Tharandiur kiáltása. Aliz a hang irányába fordult.
A férfit nem messze két, másik katonával viaskodott, támadásra készen tartva a kardját.
Mikor az egyik katona előrelendült és a két acél egymáson csikordult, a lány halkan felkiáltott, de azonnal a szájához kapta a kezét, azonban már túlkésőn. Az egyik lovas felfigyelt a hangra és idegen nyelven jelzet társának, aki leengedve kardját elindult a sátor felé.
Tharandiur ezalatt kicselezve ellenfele támadását, mögé került, és ellökve magától kirúgta alóla a lábát mire egyensúlyát vesztetten a földre terült.
A katona kardja hegyével elhúzta a sátorponyvát, felfedve a mögötte megbúvó Alizt, aki lefagyott az éles fegyver látványától.
A rettegés végigfutott a testében, mozdulni se bírt.
- Ne! - ordította Tharandiur és közéjük lépet – Ő Erdőntúli. Nem tartozik közéjük!
A férfi megfogta a katona pengéjét és hegyét magára irányította.
- Nem engedem, hogy bántsátok! – jelentette ki, mire a katonák megrökönyödésükben tanácstalanul néztek hátra a vezetőjükre. Aliz eddig észre se vette a hátul megbújó lovast, aki bőrmellény helyet fém mellvértet viselt rajta egy kék griffel. Arcát ugyanúgy sisak takarta, ami csupán obszidián fekete szemeit engedte láttatni.
A férfi, aki egy almásderes lovon ült, feszülten figyelt, tekintetét először a lányra, majd várakozóan a férfire emelte.
- Kezeskedek róla. – felelte Tharandiur habozva, mint aki nem lenne biztos a döntésének helyességéről. A lovas, tekintete ismét a lányra vetődőt, majd miután alaposan felmérte bólintott. Tharandiur eldobta kardját. A másik két lovas pedig elindultak feléjük.
- Maradj nyugodt, és ha kérdeznek, ne hazudj, mondj el mindent, amit nekem is! Akkor nem esik bántódásod. - Súgta hátra Aliznak, mielőtt odaértek volna a katonák. Az egyik megállva a férfi előtt fejet hajtott és egy lóhoz kís��rte, míg a másik egyenesen Aliz felé tartott.
- Mit jelentsen ez? Kik ezek? Ne... - kiabálta miközben próbált hátra húzódni, de a katona megragadta karját és kirántotta a sátorból.
Kezét és szemeit szorosan bekötötték.
- Engedjenek el! – próbált ellenkezni miközben érezte, ahogy két kéz a derekára fonódott, majd egy könnyet mozdulattal lóra ülteték.
- Maradj csendben ember! – rivallt rá élesen az egyik. A lovak megindultak. Aliz nem értette, hogy mi történik pontosan vele, és hogy kik lehetnek a jelmezes örültek, de kénytelen volt némán tűrni miközben elrabolják. És azt, ahogy események sorozata kezdet átváltani egy bizarr rémálommá.