Kis idő múlva egy mély csobogó hangra eszmélt fel, ami áthatolva a tájon elnyomta az erdő zsivaját. A lovak megálltak. Az egyik katona leemelve a lóról erősen megszorította karjánál fogva.
- Ez fáj! – kiáltott fel Aliz és sarkával belerúgott a katona sípcsontjába, aki erre felhördült,majd elengedte.
- Vigyázz, mert tüzes a kicsike! – hangzott egy másik gúnyos kacaja. Aliz kapott a lehetőségen, megindult előre, de abban a pillanatban valaki megragadta hosszú haját, és határozott mozdulattal visszarántotta, háttal a nedves talajra zuhant.
- Nyamvadt ember, még egy ilyen és esküszöm, a kardomra tűzlek!
A férfiak körülötte röhögtek, hangjuk mélyen visszhangzott akár egy barlangban.
- Mit jelentsen ez? – szólalt meg egy távoli hang. Aliz, nyöszörögve felült és bár nem látta mi történik, azt tisztán hallotta, hogy valaki mély léptekkel feléjük közeledik. Megpróbált hátrálni, mire az idegen megragadta karjánál és felhúzta.
- Azonnal tűnjetek el! Különben jelentem a helytartónak. – A visszhangtól a férfi hangja úgy hallatszott, mint egy felbőszült oroszlán üvöltése.
Aliz megborzongott. Bárki is legyen a férfi, veszélyesebb lehetett társainál.
A körülöttük lévő katonák, amilyen gyorsan csak lehetett tovább álltak. Lépteik visszhangja egyre gyengült, míg végül teljesen elnémultak és már csak ketten maradtak. Ő és az idegen. A férfi egy lépést közelebb tett a lányhoz, aki azonnal távolabb húzódott.
- Kérem, ne bántson. – nyöszörögte.
Érezte, ahogy a férfi végig fürkészi arcát, bőre szinte már éget a pillantásától. – Mit akar tőlem? – kérdezte reszketve.
- Megsérültél? – a férfi hangja ezúttal bársonyos már-már nyugtatóan hangzott.
Aliz megrázta a fejét, mire a katona, felkarjára fonta ujjait, és felhúzta. Mikor már stabilan állt, az idegen továbbra se engedte el. Némán megindult maga után vonszolva.
Hosszú csúszós lépcsőkön keresztül haladtak, miközben a háttérben a csobogó hang egyre erősödött, akárcsak a lábában a fájdalom. A lépcsőket hamarosan egyenes puha talaj váltotta fel, amit feltehetően szőnyeggel borítottak le.
Ajtó nyikordult előttük, átlépve a küszöböt, arcán meleg szellő cirógatását érezte. A nyirkos dohos szag helyet, friss illat töltötte meg a levegőt.
A következő pillanatban viszont egy mennydörgő hang visszhangzott keresztül a termen.
- Mégis mit jelentsen ez Helieatus?- dörögte a hang- Hogy merészelsz egy emberi söpredékkel az úrnő elé járulni!
Aliz érezte, hogy a karját szorító kéz egyre jobban megfeszült.
- Sage, csendet!- vágott közbe egy éles női hang. - Helieatus magyarázd el miért hoztad közénk ezt a lányt!
- Úrnőm, Tharandiurral találtuk az erdőben. – felelte tiszteletteljesen a katona, előrő lökte a lányt, aki ettől majdnem a földre esett. – Kezességet kíván vállalni érte.
- Kezességet?- hökkent meg a nő, hangján tisztán érezhető volt, ahogy mosolyra húzza ajkait.
Halk kimért léptekkel Aliz felé indult, nehéz ruhája súrolta a padlót. – Magyarázatot leány! Ki vagy és mit kerestél az erdőnkben?
Aliz bele se mert gondolni milyen helyzetbe keveredett, megköszörülte a torkát.
- Én csak az apámat kerestem, mikor megláttam azt a kék fényt az erdőben és követni kezdtem.
- Egy Will-o'-the-wisp-t? –a nő hangjából kihallatszott a hitetlenkedés.
A következő pillanatban Aliz szeméről leoldották a szemkötőt. A vakító fény először bántotta a szemét, de lassan hozzá szokva kirajzolódott az előtte álló helytartó. A ragyogó, aranyszőke nő, akinek haja lágyan omlott dús keblére, lenyűgözően szép volt. Földet súroló bordó ruhája, amit arany borostyán levéllel díszítettek csak még jobban kiemelte karcsú, magas alakját. Fején ruhájához illő arany fejdíszt viselt. A helytartó felé fordult mire Aliz szemei kikerekedtek a káprázattól. A nő márvány fehér bőréhez nemes vonású, kortalan arc párosult. Jobb szemén kék tetoválás futott végig, homlokától egészen finom ívű arccsontjáig. Egyszerre tűnt gyönyörűnek és méltóságteljesnek. És a fülei. Aliz először azt hitte csak rosszul látja, de nem.
- Ti valamiféle szerepjátékosok vagytok? – kérdezte. A különös ruhák és a valósághű smink egyedül csak erre engedték következtetni. Miért is ne? Egy csapat megszállott rajongó, összegyűl a tavaszi napforduló ünnepén és sajátos módon tisztelegnek a hagyományok előtt.
Választ ellenben nem kapott, egyszerűen figyelmen kívül hagyták.
Aliz, a nő mögé pillantva, egy magas, erős férfit vett észre, finoman kidolgozott ezüst és fekete öltözékben. Szén fekete haját hátul szorosan összekötötte, míg mély zöld szemeivel egyenesen megvető pillantást vetett rá. Az érzés kölcsönös volt.
- Újra megkérdem, ki vagy, és milyen szándék vezetett hozzánk? – hajolt hozzá közelebb.
Aliz csak most vette észre a nő, vörös ajkai mögött megbújó hegyes szemfogait és a kékeszöld szemében ragyogó három arany pettyet, mely körbeölelte enyhén mandulavágású pupilláját. A helytartó úgy meredt rá, mint éhes párduc a prédájára. Bármennyire tűnt képtelenségnek, abban a pillanatban Aliz úgy érezte, hogy az előtte álló nő semmikép nem emberi.
- Hol vagyok és kik maguk? – kérdezte, ahogy minden erővel igyekezet visszatartani hangja remegését. – Mégis miért raboltak el?
Jobban szét nézve csak ekkor tudatosult benne, hol is van pontosan. Egy hatalmas terem közepén állt, aminek jobb falát, nyers sziklából vésték ki, míg a balt végig, festet ablakok borították. Az ólomüvegeken keresztül beszűrődő fény, ezer színben vetült a márvány padlóra. Aliz ekkor jött rá, hogy bárhol is legyen, ez a terem nem csupán egy egyszerű díszlet része.
- Vigyázz a szádra ember! Mit képzelsz, kivel állsz szemben? – rivallt rá a nő mögött álló férfi, akit Aliz Sage ként könyvelt el.
A nő szemöldökét ráncolva végig mérte a lány öltözetét. - Nem innen származol. – állapította meg halkan és a mellette álló férfire nézet. Sage megértette a nő szavainak valódi jelentőségét.
Kiküldte a teremben álló őröket, kivéve egyet. Aki továbbra is a lány mögött várt.
- Nos, hogy tudja, fogalmam sincs kik maguk és miféle őrültek gyülekezetébe hurcoltak! Azt viszont igen, hogy semmi kedvem részt venni a bizarr játékukban! – vágott vissza Aliz, de azonnal meg is bánta, mikor a férfi, a pillanatig tartó döbbenetből felocsúdva, előrántotta kardját. Ami egyáltalán nem csak látványos kellékként szolgált, ahogy azt elsőre hitte. A penge valódinak látszott, és a férfi szikrázó tekintete azonnal elárulta, hogy szánszándékkal ki is próbálná rajta.
- A szellemekre! – kacagott fel váratlanul a mögötte álló katona, hangjában mégse rejlett fenyegető indulat, mint társánál. – Neked aztán felvágták a nyelved, kiscicám! Húzd vissza a karmaid, ha nem akarod, hogy valóban ketté vágja azt az éles nyelved!
Aliz levegő után kapkodva meredt a mögötte álló férfire. Remegő kezét ökölbe szorította. Eddig tűrte!
- Nem tudom, milyen agyament játékot játszanak, de nem félek maguktól! Ha nem engednek el, azonnal hívom a rendőrséget. - kiáltott rájuk dühösen, és ösztönösen nyúlt kabátjának a zsebébe, hogy elővegye telefonját. Azt viszont a táskájában hagyta, amit pedig a sátorban. A tehetetlenségből fakadó félelem ettől csak egyre nőtt benne.– Válaszoljanak végre! Hol vagyok és mit tettek Tharandiurral?
A nő váratlanul kedélyesen felnevetett.
- Igazán merész szavak egy gyenge gyermektől, de ha látni akarod, hát legyen nem bánom. Úgyis beszédem van vele. – azzal a katonához fordult. – Kerítsd elő a fiam!
Aliz elnémulva döbbenten pislogott a nőre, míg feje egyre jobban zúgolódót.
A fia? Mit jelentsen? Mégis kik ezek? Tekintete a nő és a katona között cikázott. Eddig eszébe se jutott, hogy a férfi is része lehet ennek a zavaros játéknak, pedig már elsőre kitalálhatta volna.
Mielőtt a fémmellvértes megmozdult volna, a faragott dupla cseresznyefa ajtók kinyíltak.
- Felesleges, már itt vagyok.
Aliz felismerte a jellegzetes mély hangot, amitől még feszültebben pillantott hátra. Tharandiur lehajtva fejét, ing úját igazgatva közeledett feléjük. A lány elsőre fel se ismerte. Az eddig sáros szakadt ruhás férfi immáron, hosszú sötétkék alapon aranyszegélyes felöltőt viselt, fekete nadrággal és hozzáillő hosszú szárú csizmával. Járása és tartása határozottságot és tekintélyt sugárzott. Aranyszőke haja alól épp hogy kilátszott hegyes végű füle.
- Nagyuram. – szólalt meg Sage tiszteletteljesen meghajolva, de arcát így is szétfeszítette a düh. �� Mégis miféle komédiát játszik velünk!
- A tréfálkozás nem attribútumom Sage uram, de úgy vélem ez a lány különbözik a többi embertől. - Tharandiur megállt a nő mellet. Acélos hűvös tekintete egy pillanatig végig futott a lányon, majd egy fintor kíséretében a nőhöz fordult, majd idegen nyelven szólt hozzá. Aliz a férfi szemében már nyomát se látta a tegnap esti megmentőjének. Hideg volt és üres, az érzelmek legkisebb nyomát se rejtette magában.
- Enged el! Nem közülük való. – utasította a nő, arcán most már lelkes kíváncsiság tükröződőt fia szavaitól.
A katona egyetlen mozdulattal elvágta a kötelet. Aliz fájlalva csuklóját, gyűlölködő pillantásokat vetett a katonára, aki élcelődve visszavigyorgott rá, sisakja alól.
A nő közelebb lépett, hosszú mutató ujjával felemelte a lány állát. Hegyes körme belemélyedt bőrébe. Szemeivel közelről végig pásztázta arcát miközben magába szívta illatát. Minta csak elemeire bontva áttanulmányozná, a félelemmel vegyült sár, füst és izzadság keverékét. Végül állát felszegve felegyenesedett és tűnődve ráncolta vékony ívű szemöldökét.
– Nem hasonlít. – jegyezte meg végül. - Hány éves vagy, gyermekem és hogy hívnak?
- Előbb azt akarom tudni, hogy kik maguk! És miért raboltak el? – követelte, de a következő pillanatban meg is bánta, mert Sage ismét előhúzva kardját, fenyegetően felé lépett. Aliz hátrálni kezdet nekiütközött a katonának, aki vállára téve kezét megállította.
- Aliz Lawrence és nemrég töltöttem be a tizennyolcat. - dadogta engedelmesen. A nő dús ajkai széles mosolyra húzódtak, majd intett a mögötte álló Sagnek, aki a jelre visszacsúsztatta kardját hüvelyébe. - De árulják el végre hova hoztak? – kérdezte és lerázta válláról a katona kezét.
A nő büszkén felegyenesedett, megfordult és széttárta a karját.
– Légy üdvözölve Sziklavárban! – nevető hangja élesen visszhangzott a boltíves teremben.
- Hogy? – hűlt el Aliz, majd hangosan felnevetett. – Jah persze, ez csak valami vicc!
- Ha nem hiszed el, nézd meg magad! – szólt és fejével a mögötte lévő nyitott erkély felé mutatott.
Aliz szó nélkül kisétált, szemét végig a nőn tartotta. Mégis mikor megfordult elállt a lélegzete. – Ez nem létezik!
Amit eddig hallott morajló hang nem mástól, mint egy vízeséstől származott, ami alig pár méterre zuhogott alá mellette, széles patakként szelve ketté a völgyet. A távolban pedig a tavaszi köd derengő homályában ott állt maga a város, szélesen szétterülve látómezején. Ámulatából felébredve azonnal megfordult és felnézett. A látványtól teljesen hátradőlt a korlátnak. Az erkély, amin állt egy hatalmas vár részeként emelkedett ki a völgy sziklafalából.
- Hogy lehet ez? – motyogta elakadó lélegzettel. Aliz visszafordult, továbbra is belekapaszkodott a durva korlátba, mintha jelen pillanatban az lenne a legstabilabb pont az életében, teljesen előre dőlt.
A szél lágyan fújta arcát, ahogy a patakparton virágzó fűzfák illatát sodorta magával.
Úgy érezte magát mintha különös álomba csöppent volna. Képtelenségnek tartotta, hogy az elé táruló látvány igazi legyen. Bal kezével zavartan beletúrt hullámos hajába.
- Hisz ez csak gyerekmese, amit anya talált ki. – válasza inkább szólt magának, mint se a mögötte állóknak. Hiába próbálta meggyőzni magát az ellenkezőjéről a völgy ott húzódott előtte teljes valójában.
Szédült.
Úgy érezte az egész világ kibillent tengelyéből és ő bármelyik pillanatban elájulhat.
Tharandiur és a nő erre összenéztek. A fiatal férfi határozottan bólintott, mire a nő közelebb lépet Alizhoz.
- Az édesanyád? – kérdezte szelíden. Hangja és tartása megváltozott. Eddig fenyegető jelleme teljesen szertefoszlott.
- Igen, Sziklavár és a Hét Őrző. Az a sok történet, lehetetlen, hogy mind igaz legyen.
- Bár tudom, nehéz lehet számodra feldolgozni a látottakat, de mind az, amit itt látsz, valódi.– felelte bársonyos hangon.
Aliz, erősen belecsípett csuklójába remélve, hogy felébred, de nem történt semmi.
Mégis igaz lehet? Sziklavár létezik? Ha a felvetései igazak, akkor, akik elrabolták nem mások, mint...
Lassan megfordult.
- Kik vagy mik vagytok valójában?- szegezte a terembe állóknak a kérdést, míg tekintete idegesen ugrált közöttük.
- Jó magam az itt jelenlévő társaimmal a Sidhek nemzetéhez tartozunk. – felelte büszkén a nő.
Aliz felkacagva, szájára tapasztotta tenyerét. Szinte azonnal elfelejtkezett félelméről és helyette gyermeki lelkesedés kezdet úrrá lenni rajta. Édesanyja meséjében már többszőr hallott róluk, igaz csak elvétve. Gondolataiban ezért megpróbálta felidézni mindent, amit valaha hallhatott róluk.
Végül rá ébredt. Már pontosan tudta, honnan is volt számára annyira ismerős a tegezen látott tizenkét ágú nap szimbólum. A nap melyet édesanyja alkotott és szőtt meséibe nem volt más, mint Sziklavár címere és Selina jelképe. Vállai felett visszapillantott a városra. Arcáról azonnal eltűnt a riadtság, ajkai mosolyra húzódtak. – Hát mégse örült meg. – súgta.
Visszanézet a nála közzel egy fejjel magasabb nőre. Édesanyja meséit felidézve már tudta kivel állt szemben.
- Sichiria...
- Szolgálatodra. – fejezte be mondatát a nő és finoman meghajolt előtte. Aliz ösztönösen viszonozta a mozdulatot, mire elveszítette egyensúlyát, meginogott és a földre huppant.
Sichiria hátat fordított neki.
– Gondoskodj a kényelméről, míg ítélkezünk sorsáról.– utasította szigorú hangon a katonát, majd hogy Aliz ne értse az utasítást idegen nyelven folytatta. A Helieatus névre hallgató férfi fejet hajtott, majd kivezette a teremből a bicegő lányt. Aliz szinte észre se vette, hogy végig vonszolják az egész termen. A város látványa és az eddig átélt történések teljesen sokkolták.