Fél órányi séta után, megérkezett a sárga házhoz. Marie Eliz egyszerű vidéki emeletes házat tudhatott magának, apró kerttel, amiben már kivirágoztak a nárciszok.
Alizt egyetlen ok vezette ide, hogy mi történt valójában az apjával.
Bekopogtatott a zöld ajtón, mire azonnal hallotta a nő csilingelő hangját, amint sietett ajtót nyitni.
- Elnézést, de nem tudtam, hogy hova mehetnék.
- Ugyan-ugyan gyere, beljebb kedveském mielőtt elered! – invitálta be Alizt.
A ház nemcsak kívülről, de belülről is barátságosan volt berendezve. Az egész üde és melengető volt akárcsak Marie Eliz személye.
- Mesélj mi történt? Sikerült találkoznod apáddal?
- Elmentem a házához, de az üresen állt. Mondja, nem tudja hova mehetett vagy hol lehet most Wiliam?- tudakolta miközben levette kabátját, és felakasztotta az ajtó melletti fogasra, piros táskáját viszont szorosan maga mellett tartotta. A meséken kívül egyedül ez maradt neki édesanyjától.
A nő összefonta maga előtt vastag karjait, közben morgolódott magában pár szót.
- Azaz ostoba, biztosan megint az erdőben járkál és tündéreket keresgél!
- Tündéreket? – tört ki Alizból döbbenten, remélve, hogy csak rosszul hallotta.
- Úgy-úgy. – bólogatott a nő azzal bevezette a konyhába. - Ma este tartják a tavaszi napfordulót. Az az örült azt hiszi, hogy ilyenkor megjelennek. Mondhatom badarság, de mit lehet tenni! Szerencsétlen teljesen megzakkant.
Odakint az ég még egyszer feldörrent, és esőcseppek kopogtattak az ablakokon. Aliz némán helyet foglalt, táskáját széke alá csúsztatta. El se tudta képzelni, hogy apja, egyszerűen megbolondult és jelenpillanatban is mindenféle kitalált lényeket kergetett az erdőben.
- Egyél csak, biztos jól fog esti egy kis házi koszt az gyermekotthoni ellátás után. – kimondva, viszont azonnal elszégyellte magát, ráeszmélt, hogy ismét kényes témát érintett.
- Kérem, ne érezze magát rosszul. – próbálta oldani a feszültséget Aliz, majd arcára mosolyt varázsolva folytatta. – Igazából nem is olyan szörnyű, ahogy azt az emberek képzelik. – hazudta, igenis borzalmas volt, de ezt Marie Eliznek nem kellet tudnia. Valójában egyáltalán nem akarta, hogy bárki is megtudja, mik történtek vele azon a helyen. Olyan emlékek voltak ezek, amit örökre hagyott volna elmosni az ereszen lecsorduló esővel. Önkéntelenül végigsimított bal vállán.
- Annyiszor meg akartalak látogatni, de azt se tudtam, hol vagy. William nem árult el semmit. –a nő villáját tartó kezét összeszorította. - Nos, a lényeg, hogy itt vagy csillagom. Mesélj inkább, most, hogy az árvaházat ott hagytad mik a terveid, hova tovább?
- Az érettségi után egyetemre megyek, délre. – válaszolta büszkén. – Már találtam egy kisebb albérletet. Marie, nem tudja, hogy pontosan mikor jön vissza William?
Egy pillanatra úgy érezte mintha a levegő megdermedne körülöttük és ismét feszült csend telepedett a konyhára.
A nő homlokát ráncolva, kinézett az eső áztatta ablakon.
- Talán minden bizonnyal holnapra előkerül, ha a tündérek nem ragadják már el! – kacagott fel, de abban a pillanatban abba is hagyta és megköszörülte torkát, és belekortyolt italába.
- Mégis mit jelentsen ez a tündér mánia?
- Oh, édesem... Anyád eltűnése után, apád teljesen kifordult önmagából. Emlékszel még a kitalált meséire?
- Hát persze. – visszagondolva, édesanyja meséiben valóban léteztek tündérek és különböző misztikus lények, de ezeket Faek-nek nevezte. És koránt se hasonlítottak a köztudatban ismert apró csilingelő szárnyú, fodros ruhás tündérkékre. Akik egész nap csak táncikálnak és énekelgetnek. Nem, ezek veszélyesek voltak és sokuk szemében az emberek nem mások, mint egy járkáló büféasztal. – Lehetséges...
Marie Eliz felemelte villáját és a lányra mutatott.
- Azt hiszi, hogy Méried-et ők rabolták el. Mondhatom, egyszerűen őrületes!
Aliz lesújtottan felsóhajtott, ahogy villájára tűzte az utolsó falatot. Teljesen egyet értett. Imádta kiskorában édesanyja meséit, de felnőtt fejjel képtelen lett volna hinni bennük. Még hogy tündérek, bolondság.
- És a rendőrség mit mondott? Sikerült kideríteniük valamit?
Marie Eliz megrázta a fejét.
- Az egész nyomozás alatt semmit se találtak. Mintha a föld nyelte volna el Méired-et.
- Vagy a sötétség. – gondolta magában Aliz. Valahogy előre érezte, hogy ez lesz.
- De nem kell aggódnod addig, amíg el nem intézed apáddal a dolgaidat. Szívesen venném, ha nálam maradnál. – ajánlotta fel ellenkezést nem tűrő hangon a nő.
- Köszönöm, de nem szeretnék zavarni, biztos van a környéken egy fogadó.
- Szó se lehet róla! – csattant fel a nő és már fel is pattant a székéből. –Csak gyere velem, megmutatom a szobádat.
Intett és mielőtt Aliz akár egy mozdulatot is tehetett volna, már rég kiviharzott a konyhából. Még megállta az előszobában és az egyik szekrény fiókjában kotorászott. Aliz felvette táskáját és kuncogva indult utána. Marie Eliz még mindig épp ugyan olyan volt, mint emlékeiben. Kissé szétszórt, bolondos, de odaadó és melegszívű.
- Nézd mit találtam! – lóbált Aliz előtt egy kulcscsomót győzedelmesen. - Apád adta nekem hajdanán, és vénségemre majdnem el is felejtkeztem róla. – azzal Aliz kezébe nyomta. – Ha netalántán azaz ostoba, nem ér haza, nyugodtan menj csak be a házba. – kacsintott és mielőtt a lány megköszönhette volna, már fel is rohant a lépcsőn. Aliz követte.
Az emeleti folyosót parkettával borították, ami minden lépés után felnyikordult. Aliz valamelyest szerencsésnek érezte, hogy a dolgok másként alakultak, mint ahogy eltervezte. Eredetileg csendben észrevétlenül akart találkozni az apjával, majd ugyan úgy távozni, de ha ezt tette volna valószínűleg örökké bánná, hogy nem búcsúzott el Marie Eliztől. Mégse akart túl sok időt eltölteni a vendégségében. Mielőtt jobban kérdezősködni kezdhetne az árvaházban töltött éveiről, elhagyja a falut.
- Ez lenne az. – nyitotta ki a folyosó legvégén lévő ajtót, előre engedve Alizt.
A szobát nem lehetett a legfelszereltebbnek nevezni, épp annyi volt benne, amennyi szükséges. Egy ágy, éjjeliszekrénnyel, tv és mellé egy ruhásszekrény, de Aliznak ennyi épp elegendő is volt. Szinte már idejét se tudta mikor aludt utoljára egyedül.
- Tudom nem sok, de érezd otthon magad!
- Még egyszer köszönök mindent. – felelte Aliz, ahogy az ágy széléhez támasztotta táskáját.
– Ugyan-ugyan. Na, de most pedig hagylak, biztosan kimerültél. Ha bármire szükséged lenne, nyugodtan szólj. – azzal a nő behúzta maga mögött az ajtót, de mielőtt teljesen becsukta volna, halkan hozzá tette. – Isten hozott, itthon.