Akkortájt a tavasz a megszokottnál is hűvösebbnek érződött. A fák későn kezdtek el levelet hajtani, a virágok rügyeit a fagy újra és újra leverte, nem engedve teret az élet megújulásának. Az emberek nem vehették fel kedvenc vékony kabátjaikat, sem az egyszerű, tavaszi nadrágjaikat, mert reggelente még fagyos volt a levegő és a délutáni órákban is elkélt a meleg öltözet. Persze ez engem nemigen érintett. 

Én bent rohadtam abban az istenverte diliházban.

Két hónap telt el a nevelőszüleim halála óta. Ezalatt az idő alatt pedig nemigen volt más dolgom mint figyelni, tervezgetni és dühöngeni.

Hamar megtanultam: Hiába vagy őszinte, ha bolondnak néznek, akkor minden szavad egyenlő lesz a téveszmék sokaságával. Csak egy tébolyult elme leszel csupán, aki a saját képzelgéseinek börtönében él.

Skizofrénia, keverve poszttraumás stresszel és némi bipoláris zavarral. A páciens a trauma hatására téveszméket alakított ki magában, melyhez időszakos agresszió, viselkedési problémák, gyakori depresszió, lehangoltság társult. A kezelésének fő célja a gyász feldolgozása, a valóság felismerése. 

Amit hamar megtanultam magamról, az az, hogyha valamiben hiszek, akkor nehezen tágítok az igazam mellől. Sajnos ez egy elmegyógyintézetben inkább hátrány, mintsem előny, ám amikor huszadjára mondod el, mi történt azon az éjszakán, majd huszadjára is ugyanazt a kudarcot jelentő sóhaj hagyja el a kezelőorvosod ajkait, akkor megfogalmazódik benned egy keserű és fájdalmas gondolat: Soha nem jutsz ki abból a fehérre mázolt pokolból. 

Akkor jössz rá, hogy taktikázni kell. Legalábbis ha nem akarsz ott megrohadni a ronda pizsamádban poshadva, a vicces feliratos pólóid és a laptopod nélkül. 

Két hónap után úgy döntöttem, jó kislány leszek.

– A levélhullásról tartottam hazafelé anyáékkal. – kezdtem bele a mesémbe, miközben tekintetemet az ablakra tereltem. 

A város elmegyógyintézete négy éve töretlenül az ország legszebb intézményének számított, ezt a megnevezést főleg a belső udvara miatt érdemelte ki. Négy kertész tartotta tökéletes rendben a gyepet és a rózsákkal, nárciszokkal teli ültetett kertet, a takarítóknak pedig a szobák rendben tartása mellett kötelességük volt a kerten végig ívelő járdát is tisztán tartani. Nem volt egy levél, egy üdítős doboz, zacskó, esetleg cigarettacsikk se a macskaköves úton. Ettől függetlenül már már gyomorforgató volt a kert látképe. A sok, magáról szinte mit sem tudó beteg, akik a padokon ültek, esetleg állva meredtek az ég felé, de olyanok is akadtak, akik az ápolók segítségével sétálgattak, vagy rosszabb esetben a kerekesszékeikben tolták őket. Én soha nem mentem ki, legfeljebb az éjszaka leple alatt rágyújtani. Nem volt kedvem végig sétálni a bolondok között. Annyira azért nem éreztem magam otthonosan. 

Kétféle emlék mosódott össze az elmémben arról az éjszakáról. Az egyik valódi volt, a másikat pedig hallani akarták a számból. Aznap úgy döntöttem, legyen nekik gyereknap.

– Az autóban Kenny Rogerstől szólt a The Gambler című szám. – folytattam a mese délutánt – Apa hangosan énekelt, anya pedig folyamatosan csitította. Talán a Maynoothi erdőben lehettünk, amikor megkértem apát, hogy halkítsa le a zenét, mire ő a visszapillantóból hátranézett. Arra kért, hogy ne legyek ennyire rossz kedvű, inkább énekeljek vele. Talán akkor ugrott elénk a szarvas. Gondolom. – az utolsó szót annyira, de annyira le akartam nyelni, mégis kicsúszott a számon. 

Az orvosra néztem és magamra erőltettem egy mosolyt, de Dr. Stone olyan tökéletesen betanult fapofával nézett vissza rám hatalmas kerettel megáldott szemüvege mögül, hogy rögtön lehervadt a mosoly az arcomról. A férfi fiatal volt, de több ősz hajszállal büszkélkedhetett, mint egy nyolcvanéves. A sok stressz, meg a bolondokkal való érintkezés teljesen tönkretette szerencsétlent.

– Tehát most ezt fogjuk csinálni, Everlice? – reménykedtem benne, hogy nem ugyanarra gondolunk.

– Elkezdünk jó úton haladni?

– A tegnapi ülésünkön azt mondtad – lapozott egyet visszafelé a noteszében – Idézem: Az a szőke ribanc megölte a szüleimet. Anya holtteste a földszinten, apáé a szobám előtt hevert. Mikor meglátott, nekem támadt, majd elájultam. Amikor felkeltem, egy székhez voltam kötözve. Az a beteg állat telefonált valakivel. Bámulatos képességeimnek hála kiszabadultam, teljes erőmmel nekimentem, de ő felrepült majdnem a plafonig, majd egy fénysugárral elkábított. 

Mert ez kurvára így történt.

– Igen hát… az tegnap volt, ma meg ma van, nem?

– Ezek szerint ma úgy keltél fel, hogy az emlékeid helyre álltak?

– Igen. – nem.

– Te is tudod, hogy ez lehetetlen. Ez egy hosszú folyamat, nem csettintésre történik.

– Maga szivat, ugye? – úgy éreztem fel tudnék robbanni. Végig meghazudtoltak. A baleset utáni kihallgatáson, az üléseken, mindenhol. Bárhol kérdeztek rá, mi történt, én elmondtam, majd hibás válaszként elkönyvelve folytatták a tortúrát. Változtattam a terven, de még ez sem volt elég.

Felálltam a rozoga székből, amibe minden nap bele kényszerültem, majd egy egyszerű mozdulattal megfogtam és eldobtam a bejárati ajtó felé az asztalt, ami a doki és közém állt.

 – Két hónapja próbálnak belőlem kiszedni valami olyat, ami maguk szerint a valósággal összeegyeztethető. Megadtam, tessék! Erre ez sem jó? Mit vár tőlem doki, hm? A szüleim halottak, nincs otthonom, nincs senkim és semmim! Még a temetésre se mehettem el! Bezártak ebbe az istenverte börtönbe, mondván, az én javamat szolgálja majd, de a folyamatos begyógyszerezésemen és a napiszintű "terápiás üléseken" kivül lószart nem csinálnak! Nem vagyok se ön se közveszélyes, nem ártottam senkinek, mégis be vagyok zárva, és nap mint nap kurvára meghazudtolnak! Minden nap!

– A rongálás nem éppen annak a jele, hogy készen állnál visszatérni a régi életedbe. Ezen felül… Nézz magadra, Everlice. Ismertelek a tragédia előtt. Apáddal majdnemhogy kollégák voltunk, néha még vacsorára is áthívott. Egy okos, csintalan, de mégis kedves lány voltál, aki mindenben a jót kereste. Aki jelenleg vagy, az messze áll ettől. Dühkezelési problémáid lettek, minden ülés végén fenyegetőzől, most meg próbálsz átverni. Ha így engednélek ki, nem tudnék nyugodtan aludni.

– Ó, ha tudná mennyire hidegen hagy, hogy tudna-e nyugodtan aludni vagy sem! Tudja mi kell nekem? Hogy haza mehessek! Már nem érdekel, hogy hisznek-e nekem vagy sem. Ha repülő gyilkosokra emlékszem, hát legyen! Együtt tudok élni vele. Meg tudom gyászolni a családomat, fel tudom dolgozni, ami történt! Nem vagyok bolond, Philip.

– Senki nem állította, hogy az vagy, Everlice. Trauma ért, ezt pedig kezeljük. Szépen, lassan, de haladni fogunk, megígérem.

A férfi olyan bájvigyort villantott felém, amitől önkéntelenül is eltorzult az arcom. Undorító volt, ahogy elbagatelizálta minden egyes szavamat. Már nyitottam a számat, hogy újra elmondhassam, mennyire elegem van ebből az egész őrületből, mikor az ajtó kinyílt és az egyik nővér feje bukkant elő mögüle.

– Dr. Stone? Egy fiatalember várja önt kint, a recepción. Azt mondja Miss Malloryért jött.

– Értem? – úgy rohantam a nővér elé, mint egy kisgyerek az anyjához egy vásárban. – Ki az? Manson? A bátyám az, ugye? Eljött értem? Mikor jött? Hozta a cuccaim? Nem volt bunkó, ugye? Esküszöm tud jó fej is lenni, nem lesz gond, jófiú lesz, én meg jó kislány! Te jó ég, kiszabadulok! Csoda történt!

– Ez nem így működik, Everlice, kérlek, ne éld bele… Jaj Nancy, mondtam, hogyha keresnek, elég ennyit mondania, főleg, ha egy pácienssel vagyok. – Dr. Stone mély sóhajjal állt fel a székéből, majd noteszét fehér köpenyének a zsebébe ejtette, miközben összeszűkült szemeivel nézett rám.

Nem érdekelt a szúrós tekintete. Az örömömet nem tudta beárnyékolni, miközben eső táncot lejtettem. Úgy éreztem magam, mint aki megnyerte az ötös lottót Miután kiment a szobából, a nővér még egy ideig fejcsóválva nézett engem, majd ő is elhagyta a szobát. Abbahagytam a táncolást, egy ideig még toporogtam, vártam, hogy Manson megjelenjen az ajtóban, de miután ez nem történt meg, úgy éreztem, ideje a tettek mezejére lépni. Megigazítottam a hajam, aztán a recepcióra siettem. Elképzeltem az ominózus pillanatot.

Manson ott fog állni a recepción, a hátán egy tucatnyi zsákkal, amiben a ruháim vannak, a kezében a laptopom bőröndje lesz. Mikor meglát engem, majdnem elsírja magát, talán el is fogja, talán én is, de nem számít, majd kimagyarázzuk. Nem vagyunk gyengék, csak a klíma zavarja a szemünket. A nyakába ugrok, elmondom neki, mennyire hiányzott, okolni fogom majd mindenért, hogy itt hagyott engem, hogy két évvel ezelőtt eltűnt, hogy nem volt itt, amikor szükségem volt rá, de mindez nem fog számítani. Újra együtt leszünk. Anyáék meghaltak, de a két gyermekük végre újra egymásra talált, és együtt kezdenek új életet. Talán itt, talán mexikóba, vagy valami szép, napsütötte, tengerparti városban. Együtt dolgozzák majd fel ezt a szörnyű tragédiát. Talán egy nap majd elmondom neki még azt is, hogy mi történt valójában. A testvérem, a rosszabbik felem, a lyuk a zsákon, a megmentőm, az őrangyalom. 

Minden mozdulatom, minden szavam előre megterveztem, de mindhiába. 

Mikor a recepcióhoz értem, Dr. Stone nem a bátyámmal beszélgetett, hanem egy olyan férfival, akit ezelőtt soha nem láttam. Mikor észrevettek, mindketten felém fordultak. A férfi majd egy teljes fejjel magasabb volt a dokinál és jó pár évvel lehetett nálam idősebb. Félhosszú, mogyoróbarna haja a füle mögé volt tűrve, méregzöld szemeiből ridegség sugárzott. A férfi kivételesen jóképű volt, mégis a jelenlétében volt valami hátborzongató, elrettentő, fekete öltönyével pedig teljesen kitűnt a vakitó fehérséggel mérgezett helysigében. 

Szinte hallottam, ahogy lenyelem a csalódottságomat, de még mindig a szemem előtt lebegett a szabadulás lehetősége, így hát vártam. 

– Ó, Everlice! – Dr. Stone furcsán mosolyogni, majd vihogni kezdett, a kezében szorongatott tollat kattogtatva. – Drágám, pont jókor jöttél. Az úr itt Dorian Gray. Azért jött, hogy hazavigyen. Hát nem csodálatos? 

– Doki, ez nem a bátyám. Ő hol van?

– Ki tudja? Számít? Dehogy, hiszen elmehetsz! Jaj, úgy örülök neked! 

Gyanakodva kémleltem az orvos minden mozdulatát. A tekintete üveges volt, ajkaira szinte ráfagyott a vigyor. Egy kis ideig engem nézett, aztán a recepción pihenő papírokat kezdte aláírni.

Az öltönyösre néztem. A férfi egy pillanatra se vette le rólam a szemét, amitől egy kis idő után kezdtem kényelmetlenül érezni magam. Biztos voltam benne, hogy nem a két szép szemem miatt bámul. Pizsamába voltam, a hajam kócosan volt felkötve, a lábamról szinte lemálott a papucs, amit az intézetben kaptam. Első benyomásnak ennél rosszabb szituációt el se tudtam képzelni, de igyekeztem ezt a tényt az agyam egy eldugott zugába rejteni. Talán bénán néztem ki, talán azt hihette, hogy tényleg valami bolond vagyok, talán majd a későbbiekben meg is említi majd, hogy legalább egy kicsit adhattam volna magamra, de nem számított. Akkor, abban a pillanatban semmiképp. A papírjaim készen álltak a távozásra, ahogy én is.